Terápiás tapasztalat, hogy egyre több 40-50 év közötti nő dönt úgy, hogy változtatna, és kilépne meglévő (v)iszonyából. Vagyis 20-25 év házasság után válna. Ezek a nők ugyan szabadságra vágynak, de sokszor nem merik megtenni az utolsó nagy lépést, és inkább ön-hazugságba menekülnek.
A mai világban, ahol a nemek közötti egyenlőtlenség még mindig tombol, sokan menekülnek az olyan kapcsolatokból, ahol nincs meg a „MI” egysége; nincs érzelmi intimitás. Olyan élethelyzetet próbálnak visszautasítani, amelyben kiszolgáltatottak, megalázottak, vagy bármely módon történő bántalmazást kell elviselniük.
Ez egy keserű szabadság-harc!
Mégis, amikor a nagy ugrást tervezik, olykor elgyengülnek, és sokukat visszatart az egyedülléttől való félelem. Mintha összekeveredne a magánytól való félelem az egyedülléttől való félelemmel.
Az „egy” nem feltétlenül a legmagányosabb szám
Tapasztalatom, hogy az egyedüllét során előbb-utóbb megjelenő jól-lét alapvető feltétele a saját magunkkal való jókapcsolatunk erősítése. Akkor lesz ugyanis lehetőségünk valódi, és önazonos kapcsolatot építeni másokkal is, ha önmagunkkal jól vagyunk.
Paradoxonnak tűnik: az egyedüllét véd a magánnyal szemben? Igen védhet, mert az egyedüllét egy olyan állapot, amiben fizikailag ugyan egyedül vagyunk, mégsem vagyunk szükségszerűen rosszul. Sokszor töltünk egyedül időt, amikor elmerülünk egy munkában, egy kedves tevékenységben, sportban, vagy amikor a kreatív céljainknak élünk. Ilyenkor csak a legritkább esetben érezzük magányosnak magunkat: flow-ban vagyunk.
Sokaknak azonban már a puszta egyedüllét is egy rémes állapot, szédítő érzés. Attól félnek, ha egyedül lesznek, elvesztik a talajt a lábuk alól, és a talajvesztettség rettenetes. De akkor mit jelent valójában a magányosság?
A szociálpszichológusok háromféle magányt azonosítottak
- A meghitt vagy érzelmi magány: amikor vágyakozunk egy közeli, bizalmas partnerre. Amikor olyan társat szeretnénk, akivel mély, meghitt, bensőséges intimitásban lehet részünk, és a kölcsönös bizalmon alapuló szeretet tart össze minket.
- A kapcsolati vagy szociális magány: vágyakozás a minőségi barátságok, a társadalmi összetartozásra és támogatásra. Legfontosabb jelző ebben az esetben a „támogatás” hiszen még egy jól működő érzelmi kapcsolat mellett is szükségünk lehet mély, hűséges, támogató, és segítő barátságokra.
- A kollektív magány: a minőségi közösségek és emberek miatt érzett hiány. Olyan emberekre vágyunk, akikkel az érdeklődésünk, értékrendszerünk hasonló. Ilyen lehet akár a női közösség, vagy bármely – hasonló értékrenden alapuló – emberek csoportja.
A magányos nő
A magány az egyedülléttel szemben izolációt jelent. Egy szubjektív érzést, hogy hiányoznak azok a kapcsolatok, amelyekre szükségünk lenne: a magány a számkivetettség fájdalma. Ilyenkor gyakran érezzük úgy, hogy zátonyra futott az életünk, elhagyatottak vagyunk, vagy el vagyunk vágva azoktól az emberektől, akikhez tartozunk. Mindez független attól, hogy emberek vesznek-e körül minket, vagy sem. Az izolációban egyedül vagyunk, és nem nekünk megfelelő módon érintkezünk más emberekkel. A szégyen és a félelem pedig megeszi a lelket, és továbberősíti a magányosság érzését. Elrejtjük valódi érzéseinket, elfordulunk a segítő kezektől, ami tovább generálja az önbecsülés csökkenését, az önértékelés, az önbizalom hiányát. Az egész folyamat pedig egy állandó, önmagát beteljesítő jóslattá, ördögi körré változik. Ilyenkor nem jár más a fejünkben, csak az, hogy nem vagyunk méltóak mások szeretettére. Ez végül teljes befelé fordulást okoz, és eltaszítja azokat, akikre a legnagyobb szükségünk lenne.
Mi az, ami valójában hiányzik?
A magány a közelség, a bizalom, a ragaszkodás hiányát jelenti, amit a valódi barátoktól, a szeretteinktől, vagy egy jó közösségtől kaphatnánk meg. A valódi kapcsolatok hiánya a fenti három típus bármelyikében magányossá teheti az embert. Akkor is azok lehetünk, amikor mások körülöttünk vannak. Az érzelmi magány pedig fájdalommal jár, és mielőbb menekülni akarunk belőle.
Az egyedüllétnek viszont ereje van, mert abban a békés létezés és belső harmónia ölthet testet. Ezért nagy a különbség az egyedüllét és a magányosság között!
Mire vársz? Ugorj!
Nem lehet félelem nélkül megtenni azt a bizonyos ugrást, de ha elfogadjuk, hogy ér kezdetben félni, akkor már megtettük a legfontosabbat: az első lépést önmagunkért. Lehet, hogy lesz benne fájdalom, önsajnálat, önmagunk iránti bizalmatlanság, és tarthatunk attól, hogy képtelenek leszünk méltóságteljesebb életre. Ez természetes! Azonban, ha benne ragadunk a negatív spirálba, az eltérít a fejlődés, és az új élet megteremtésének lehetőségétől.
Senki sem tudja megmondani, hogy egy nőnek hány támogató barátra van szüksége ahhoz, hogy ne érezze magát magányosnak. Ez kortól, személyiségtípustól és élethelyzettől is függ. Abban viszont biztos vagyok, hogy az egyedüllétet meg lehet szeretni, és ha ez sikerül, a vágyott szabadság nem késlekedik.
Amikor ezeken gondolkodom egy nehéz terápiás nap után, Sartre szavai jutnak eszembe:
„Teljes felelősséggel tartozunk saját életünkért, nem csak a cselekedeteinkért, hanem azért is, amit elmulasztunk megtenni.”
