Azonnal észrevett engem ő is. Messziről éreztem, ahogy megugrik a szíve.
Szavak nélkül ért össze lelkünk, íriszeink egymásba fonódtak. Ahogy elhaladtam mellette, megsimítottam az alkarját, az érintés mentén apró virágok hulltak a padlóra.
Kinn megvárlak. Ő bólintott csillogó szemekkel.
A téren leültem a lépcsőkre, rengeteg emlék lepte el elmém és lelkem. Számtalan élet és történet, amit Lucas-szal éltem át. Mindig nagyon erős kötelék volt közöttünk, legtöbbször szerelem. S ez múlhatatlannak tűnt az évezredeken át. A választott életeim között ott volt ő is, Maja vőlegénye, Karl volt akkor. Elmerengtem gondolataimban és az emlékek tengerében, olyannyira, hogy alig vettem észre, hogy valaki leült mellém.
Egy fiatal lány volt, helyes arccal. Nagyon nézett engem, de nekem nem tűnt ismerősnek. Aztán megszólított kedvesen.
Utánad álltam a sorban. Nem ismersz meg, ugye?
Röstelltem a dolgot, de nem tudtam, ki ő.
Visszatérőd vagyok. Ahogy te is az enyém. Csak néha annyira erősen le van zárva az emlék, hogy csak érintéssel nyitható fel.
Ekkor megérintette a vállam… Ezer kép jelent meg a térben, kivetítődött a fehér márvány kövezetre. Mindketten láttuk az egészet. Annyira gyorsan történt, és annyira sokkoló volt, hogy fel kellett állnom, alig kaptam levegőt. A tüdőmhöz kaptam és könnyes szemekkel néztem a lányt.
Jaj, Agatha…
Magamhoz húztam és ölelve ringattam. Ő nagyon szorosan simult hozzám. A vadász kisebbik lánya volt. Némán álltunk így sokáig. Egyáltalán nem tudtam, mit mondhatnék.
Ne mondj semmit. Nem kell. Örülök, hogy újra látlak.
Kibontakozott az ölelésből és nézett kedvesen. Én le voltam taglózva, még mindig túl sok érzelem volt bennem, hogy bármi értelmeset is mondjak. Hallgattam hát. Csak a kezét fogtam és néztem a vonásait. Közben újra leültünk. Ő szólalt meg ismét.
Én sem tudok minden részletet pontosan, de azt hiszem még fogunk találkozni. A személyes felelősség nekem is témám egyébként azon túl, hogy veled személyesen is dolgom van még. Ezzel felállt. Indulni készült. Újra megöleltem majd útjára engedtem hajdan volt kislányom. Addig kísértem tekintetemmel, amíg pontként eltűnt a város utcái között. Össze voltam zavarodva, megterhelő is volt ez a sok érzelem, és még korántsem volt vége a napnak. Merengtem a vadász életén még egy kicsit, majd a tér közepén álló szökőkúthoz mentem, ittam, megmostam arcom.
Ahogy felálltam és megfordultam, megláttam a lépcsők tetején Lucast. Intett és hangosan kacagva futott le, kettesével vette a lépcsőfokokat. Én is hangosan nevettem, minden más eltűnt körülöttem, csak őt láttam. Hevesen átölelt, felkapott, forgott velem, mintha pihe könnyű lennék. Csókolt és csak kacagott. Szerelemittasan hajladoztam karjaiban, szinte öntudatlanul. Majd kézen fogott, és futni kezdtünk a patak irányába. Mint két kamasz, úgy futkároztunk nevetgélve, mit sem törődve a világgal. Csak egymást láttunk, más nem létezett.
Egyből felidéződött bennünk legutóbbi találkozásuk, amikor én Maja voltam, ő pedig a vőlegényem, erről olvastam is a Fehér Könyvben nem is olyan régen. Előjött még több konkrét történetünk a múlt távoli fodrai közül. Annyi mindent átéltünk együtt, annyi mindent tanultunk egymástól, sokat szenvedtünk és örültünk is együtt életeink során. Lelkeink egy családból származtak, egy csoportlélek volt égi forrásunk. Ezért vonzódtunk ennyire egymáshoz, és ezért illettünk ennyire nagyon össze: lelkünk ősi szövete alig volt különböző.
Egy időtlen térben kötöttünk ki, egy füves tisztáson. Végtelen időkig nem csináltunk mást, csak becézgettük, szeretgettük egymást tökéletes harmóniában, elszigetelődve mindentől. Egy pillanatra sem vettük le egymásról szemünk. Kevés gondolat-szó hagyta el elménket, ez a találkozás nem a szavak szintjén zajlott. Régi lélektársak mámoros újra egyesülése volt ez. Összefonódva aludtunk el.
Részlet Lengyel Zsuzsa Édua Bardo című könyvéből
További részletek a könyvről
