A világ tudósai negyven évvel ezelőtt kongatták meg először a vészharangot a globális felmelegedés miatt, ennek ellenére a helyzet azóta nemhogy javult volna, inkább folyamatosan romlik. 

A hírekben rendszeresen jelennek meg tudósítások égő erdőkről, áradó folyókról, pusztító viharokról, de nem kell messzire menni, elég a hazai időjárásjelentést figyelni: egyre-másra dőlnek meg az évtizedes, évszázados hőmérsékleti rekordok. Pusztulnak az őserdők és naponta halnak ki különböző fajok: akinek például kertje van, észlelheti, hogy kevesebb méhet, pillangót lát. Mindeközben nőnek a szeméthegyek vagy éppen az óceánokban úszó szemétszigetek, és a Föld bizonyos részein felnőtt egy generáció, amelynek a tagjai most, a koronavírus-járvány miatti lezárásoknak köszönhetően látták először kéknek az eget. Ahhoz, hogy az ember ne érzékelje, hogy baj van, kifejezetten el kell fordulnia, be kell csuknia a szemét. 

A probléma globális, az egész életterünket érinti, és ezzel mindent és mindenkit, ami/aki a Földön él. Nem csak az embert, a teljes bioszférát: növényeket, állatokat is. A dimenzió, a méretek felfoghatatlanok, és ezért valahol érthető a hárítás, a tagadás, ami ma még egy általánosnak mondható hozzáállás. Vannak azonban olyanok, akiket mélyebben megérint ez a helyzet, és a jövőre gondolva szorongás, félelem, akár pánik töltheti el őket, miközben a szívük szakad meg a pusztítás láttán. Ők gyászolnak.

Ezzel a folyamattal párhuzamosan új kifejezések is bekerültek a köztudatba: a klímaváltozás mellett egyre többször találkozhatunk a klímakrízis, a klímavészhelyzet, illetve a klímaszkepticizmus kifejezésekkel, valamint a klímaváltozás kapcsán kialakuló pszichés problémák, a klímaszorongás,a klímagyász, az ökogyász szavakkal. Új fogalom a klímakommunikáció, új szakterület a klímapszichológia és az ökopszichológia. Ezeket azonban ma még igen kevesen értik és gyakorolják, ők is elsősorban a "zöld" mozgalmak keretein belül, bár az utóbbi időben a környezettudatosságra nevelés egyre nagyobb teret kap, és - legalább a közbeszéd szintjén - elérte a politikai döntéshozókat is. A probléma méreteire és összetettségére való tekintettel nincs egyetlen jó vagy üdvös megoldás, és mivel mindannyian ugyanabban a csónakban evezünk (egy Föld van, ahol élünk), érdemes több szinten megvizsgálni a lehetőségeket. A probléma megértéséhez segítségül hívhatjuk az integrál szemléletet (Ken Wilber), amely négy szinten is lehetőséget ad, hogy körbejárjuk a kérdéskört: 

Az -én- terület, vagyis az egyéni belső világ: Hogyan érzek én a klímaváltozással és a környezetvédelemmel kapcsolatban? Nem érdekel, szorongok, pánikolok, esetleg már megtaláltam a saját stratégiámat a pszichés hatások kezelésére? Talán már unom és ideges leszek, vagy örömmel fogadok minden újítást, kezdeményezést?

Az -az- terület, vagyis az egyéni külső világ: Hogyan viselkedik, gondolkodik a természetről, a környezetről az egyén, az az ember, aki a másik orra előtt hajít ki az autóból egy műanyag palackot vagy éppen lebetonozza a kertjét? Mit okoz a forróság, a hirtelen hőmérséklet változás az emberi biológiában? Hogan tud ehhez alkalmazkodni a szervezetünk?

A -mi- terület: Mit szól egy adott kultúra/család/párkapcsolat ahhoz, ahogy engem érint a klímaváltozás? Mit szólnak ahhoz, hogy környezettudatosan vezetem a háztartásomat? Hogyan tudom megtanítani a gyermekeimet mindezekre? Egybehangzó a véleménye a párnak/családnak vagy sok a vita a környezetváltozással kapcsolatban? 

Az -azok- terület: Mit tesz vagy éppen mit nem tesz egy adott társadalom a környezet megóvása érdekében? Hogyan gondolkodnak azok, akik arra várnak, hogy a tudósok egy új felfedezéssel majd megoldják helyettük a problémát? És hogyan azok, akik mozgalmakhoz csatlakoznak, tüntetésekre járnak, fákat ültetnek?

Nagyon sokfélék vagyunk, sokféleképpen látjuk (vagy nem látjuk) ezt a kérdést, mindenki máshol tart a megértésben, a megküzdésben. A klímaváltozást már kevesen kérdőjelezik meg, az viszont komoly viták tárgya, és gyakran tabu, hogy az embernek mennyi ebben a felelőssége, illetve hogy van-e még időnk változtatni, és ha igen, akkor milyen irányba kellene lépni, egyáltalán mit tehet egyetlen ember a közel 8 milliárdból. Azokat, akiket mélyen megérint a környezet pusztulása és úgy érzik, hogy nagy baj van, gyakran kirekesztik, nevetség tárgyává lesznek a saját szűkebb környezetükben, de legalábbis sokszor értetlenség veszi őket körül, egyedül maradnak a klímaszorongásukkal, az öko- vagy klímagyászukkal. Már az is sokat segít, ha van kivel megosztani a nyomasztó érzéseinket. A környezettudatos élet nemcsak a bolygónak, az élővilágnak jó, hanem annak is, aki ezáltal le tudja küzdeni a tehetetlenség érzését és társakat találhat, akik hasonlóképpen gondolkodnak. 

Küldjétek el saját megéléseiteket, tapasztalataitokat "#azéntörténetem" rovatunkba, és gyertek el a  beszélgetéssorozatra, ahol számos hasznos gyakorlati tippet is kaphattok egy bolygóbarát, élhető élethez.