Most komolyan dobjam el a túlélő felszerelésemet?

Malajzia fővárosa? Na tudod?? Mi választja el Európát Ázsiától? Thalész-tétel? Ki festette az egri nők című festményt? Na?

Mindig is utáltam. Mindig is, mindig. Kör közepén állva, egyedül lenni, a többiek meg szemben. Ellenem. A tömeg, aki rosszat akar, a csoport, amely egy emberként szégyenít meg, te pedig nem akarod állni a sarat, mert neked ez nem kell! Nincs szükséged erre, ki akarsz hátrálni, de még nincsenek szavaid, még fiatal vagy, még bármit megtehetnek veled. 

Egyszer azt olvastam, az egyik legnagyobb félelmünk az, hogy “kiderül”. Kiderül, hogy alkalmatlanok vagyunk, hogy kár volt ránk bízni azt a feladatot, hogy kudarcot vallunk, mi több fény derül arra is, hogy rosszak vagyunk, gyarlók, önzők és figyelmetlenek. Egy olyan ember számára, aki az extro-intro tengelyen inkább az utóbbihoz húz, a “csoport” egyet jelent a fenyegetettség érzésével. Márpedig az ember nem hülye. Ha többször esett gödörbe, kikerüli. Majd végül: messzire elkerüli. Hát nem ez az egyik alapköve az önismeretnek? Ismerem a működésem, így meg tudok teremteni egy számomra harmonikus, élhető életet. 

Régebben, amikor nem mentem ki az ebédszünetre a kollégákkal, kiközösítettek. Rafinált voltam, mert előbb én rekesztettem ki magam. Jól tudtam, elfáradok, ha megyek. Képtelen vagyok nyugodtan enni, ha felszínes dolgokról kell csevegnem vadidegen emberek CSOPORTjával. Így okosan megelőztem a bajt, békés magányomban vidáman majszoltam a jó előre bekészített élelmiszer csomagot, közben élveztem a csendet és szinte éreztem, hogyan vastagodik vissza az idegrendszerem.

Hosszú út vezetett ide, de az évek alatt tágra feszegetett, így jól megismert korlátaim, feltérképezett önmagam ideális egyensúlyba magasztosult a rám leselkedő veszélyek dzsungelében. Jelenlegi koromra így önbizalommal telve, öntelt mosollyal hümmöghetek egykori másom felett, mondván “ó a kis balga, hogy tepert, miként izzadott, hogy csúszott pofára saját verejték-tengerén, ugyan már! Malajzia fővárosa Kuala Lumpur Bé meg!”

Sosem értettem igazán, miért a “ridegek” köré gyűlnek a talpnyalók. Azok köré, aki semmit nem tesznek a közösségért, a szeretetért. S miközben ott lihegtem az első sorban, kedvesen, barátságosan, mindenre készen, mégis én kerültem a peremre. Nem kellettem senkinek. Hazaérve aztán tovább tombolt bennem az iparkodó kislány. Minden érzelemmentes lyukat igyekeztem betömni, mint a Bolondok meséjében, amikor a falu bírója nem épített ablakot a templomra, hát megkérte a népet, fogjanak zsákokat, tartsák a nap felé, aztán ha megtelt világossággal, vigyék a templomba. Én is ott vegyültem sokáig a bolondok között, így amikor a testvérem nem örült eléggé a karácsonyfa alatt, már zengtem is helyette: “Oh micsoda szép ajándék, ezzel milyen jót játszol majd – nézve az ajándékozókra, elégedettek e – hát mindig erre vágytál! – mondtam hálálkodva. De nem voltam elég. Elégtelen voltam. Megfosztott, megszégyenült. A csoporttal szemben úgy kint, ahogy bent. 

Micsoda felismerés volt aztán, hogy nem kell megfelelnem másoknak! Buzgó igyekezetem alábbhagyott, s egy csapásra azt hittem, önmagam vagyok! Csak azt felejtettem el, hogy a megfelelési kényszer partjának innenső oldalán állok. A túlsó partra meg nem vezet híd, s ami van, az roskatag. Bele kell gázolni a jeges vízbe, átúszni a sodráson, a túlsó part messze van. A nagy kaland előtt akkor öntudatlanul vágtam zsebre a túlélő felszerelésem… sok éve a zsebemben lapul. Persze van, ami már berozsdásodott, van, amit elhagytam, elajándékoztam belőle, de itt van, ha kell. A biztonság kedvéért. 

Mert továbbra is irtózom a csoportoktól, ahol újra érzem a gödör földjét, a hidegséget a meztelen testem körül. Látom a levetkezett kislányt, hogyan vergődik, hogyan riheg-röhög azzal a bárgyú és kényszeredett mosolyával. Majd látom a későbbi önmagam. Őt, aki nem mosolyog, aki magasra emeli az állát, aki előre gondolja, mit beszél. Majd aki fárad, gyengül, végül szétesik. Akit nem hagynak békén, akit folyton megzavarnak, akire rányitják az ajtót, amikor nem alkalmas. Aki ilyen elcsigázva már csak némán ordítja: hagyjatok!! Aki nem tud tovább uralkodni magán, nem tud összeszedett lenni, mert a belső templom összedőlt. 

Ott sarjad az önutálat, a vád, a bántás vadvirága, hogy nem szeretem, gyűlölöm azt, aki a csoportban vagyok. Megjátszom magam, sok vagyok, kevés vagyok, miért beszélek ennyit, miért? …és miért nem mondom el azt, ami sokkal fontosabb. Akkor kigúnyolom a kislányt magamban, a szemére vetem: “te viharvert, te silány, te ócska, te figyelemhiányos, te, hát megint hagytad magad. Megint azt hitted, valaki érdeklődik irántad és nagy meghatódottságodban őszinteségi rohamot kaptál! Micsoda malőr!”

Még szerencse, hogy ma már bölcs vagyok. Érett és tapasztalt. Ma már szinte mindig nálam van a túlélő felszerelésem (a biztonság kedvéért) Néha ugyan későn veszem elő, de itt van. Jó mélyen. Senki nem bánthat többet. Így erősödöm ott belül. Így lettek egyre másra sikerélményeim, és lettem az időm nagyobb részében a nekem szimpatikus, a magát szerető, magának tetsző önmagam. 

Most a gép előtt ülök. Feszengek, mert itt van ez a CSOPORT. Pszichodráma csoport. Elköteleződés egy 250 órás önismereti utazásra. Csoportos jegyet kell váltani. Kézenfogva másokkal. Zsonglőrt játszva a maradék félelmeim rongylabdáival, még azokkal is, amelyekről nem tudok. Belevágjak? Komolyan azt kérik tőlem, dobjam el a túlélő felszerelésem? Kiálljak, más szemébe nézzek, olyanéba, aki idegen? A saját szemembe nézzek?

Eszembe jut Tolsztoj meséje:

“A kacsa úszott a folyón, halat keresett, s egész nap egyetlenegyet sem talált. Mikor leszállt az éjszaka, meglátta a vízben a holdat; azt gondolta, hogy hal, s víz alá bukott, hogy megfogja a holdat. A többi kacsa látta s elkezdtek nevetni rajta.

Akkor a kacsa úgy megszégyellte magát s úgy megszeppent, hogy ezután hiába látott a vízben halat, nem merte megfogni s éhen halt.”

Ha még kettőt kattintok, a Hold a képembe vigyorog majd, és én ugrani fogok.