Tabuk nélkül a halálesetet kísérő élethelyzetekről

A halálesetet kísérő élethelyzet egy hozzánk egykor közel álló, szeretett személy elvesztéséről szól. 

Ugyanakkor rólunk szól minden felvetés, amellyel itt találkozunk és arról is, amit mi jelentünk önmagunknak azóta, hogy ő nincs. Arról, akik akkor voltunk, amikor közös volt az életünk. A felvetett kérdések célja új nézőpontok felkutatása a saját életünk és a szeretteink életének végességéről. Olyan kérdések és kételyek bemutatását célozzuk meg együtt, amelyek talán ebben a formában még sosem jutottak az eszünkbe. Lehet, hogy a halál tabu, de velünk van az életünk első pillanatától fogva. A szervezet, amelyet létrehoztam, ezt a tényt segít elfogadni kisgyermekeknek: együtt élni és megbirkózni a váratlannal.

Tizenegy év alatt, amióta a mulandóságról való beszédmód formáit kutatjuk, sok minden kiderült számunkra, sok kérdésre találtunk választ, amelyekre a pszichológia tudományának is biztosan vannak válaszai, de amelyekhez mi a családok választott életének sokszínűsége felől közelítettünk. Az olyan családi szokások felől, amelyek hallgatásra bírnak, ha fájdalom ér, amelyek a szégyenérzetet erősítik, amikor nyíltságra és melegségre lenne szükség. Ezért is gondoskodunk arról, hogy a női élet szempontjából fontos, a személyes veszteségek után következő felemelő pillanatokhoz új nézőpontot adjunk és kapjunk egymásnak és egymástól. 

Kik lehetnek az útitársaid a gyászfeldolgozás során?

Nincs fontosabb feladatunk az életünkben, mint áttekinteni az erőforrásainkat, amikor szembe kell néznünk a szeretteink mulandóságával. Ez az az élethelyzet, amelyből az erőnket meríthetjük az előttünk álló időszakhoz, de van valami, ami nélkül egészen biztosan nem foghatunk bele, az önmagunkkal szemben való nagyvonalúság nélkül.

Nagyvonalúnak lenni önmagunkkal szemben azt jelenti, hogy amikor egy kihívás előtt állunk, nem hanyagolunk el egyetlen olyan mozgósítható tapasztalatot, képességet és külső támaszt, amely a segítségünkre lehet.

Gondoljunk úgy magunkra, mint egy séfre, aki gondosan válogat a hozzávalók közül, származzanak bárhonnan, legyenek bármilyen eltérő jellegűek, de amelyektől az étel épp megfelelő lesz. A veszteség idején a lehetőség az érzelmi túlélésre származhat olyan családtagoktól, akiket máskor távolabbiaknak érzünk, de most mégis együtt vagyunk velük, származhat közösségektől, amelyekben valami megmagyarázhatatlan erő összpontosul, származhat professzionális közegből, ahol a tények válnak mankókká, vagy éppen származhat a spirituális és önismereti útkeresés világából.

A cél, hogy szemügyre vegyünk minden lehetőséget, maradjunk nyitottak és bármilyen támaszra is leljünk, tegyük egészen magunkévá. A táncterápia mintha csak a mi testünkről szólna, a női körben a tapasztalataink válaszokat teremtenek, a családunkban pedig új, támogató erőviszonyok fedik fel magukat. Az empátia gyakorlása kifejezetten önmagunkkal szemben a veszteségünk idején éppen olyan életmentő lehet, mint a megoldáskeresés, az erőforrások felszabadítása.

Mi vagy ki tartja fenn a női gyászt kísérő tabukat?

A tabunak táptalaj kell. Lehetünk olyanok, akik sosem néztek félre, ha egy szokatlan téma bukkant fel egy beszélgetésben, de a többség hozzájárul ahhoz, hogy egy tabu sokáig és kártékony módon éljen akár generációkon át.

A női gyász egyedi és sokrétű, mint minden olyan érzés, amellyel számot vetünk. Annak érdekében, hogy a tabukat legalább néhány, számunkra fontos kérdésben magunk mögött tudjuk hagyni, muszáj azonosítani azt, aki a tabut ránk hagyományozta (hisz senki sem születik eleve ezekkel) és azt, aki abban vállal szerepet, hogy a tabu túléljen egy közösségben. A felszabadító tisztánlátás óriási lépés, hogy a női gyászt kísérő tabukat magunk mögött tudjuk hagyni.

A tabu kialakulásához, fenntartásához egy egész emberi közösség kell, amelynek azonos a nyelve és a kultúrája. A tabuhoz egy családi közösség is kell, mert innen merítjük annak a viselkedésnek az alapját - egyebek között a kerülendő mintákat -, amely láthatatlanul kövül bennünk tabuvá.

De a tabuhoz néha pár idegen is elég, akik a tabu értéke mellett érvelnek és úgy is élnek, hogy mintákat szolgáltassanak. Ha viszont úgy gondolunk a tabura, mint egy régi gondolatra, amelyet megértünk, azonosítuk és megváltoztatunk a saját érdekünkben, akkor látszólag mi egyedül is elegek vagyunk a tabu fenntartásához, de ahhoz is, hogy felszabaduljunk alóla.

A nő külső megjelenése a gyász évében és azt követően

A gyász színe Európában a fekete. Minden életszakaszban és minden közeli veszteség esetén. A kultúránk története sokat mesél a rítusokról, amelyekkel az emberi élettől vett búcsú együtt jár, ezt kegyeleti hagyománynak hívjuk.

A nő ruhája bámulatos világot rejt minden kultúrában, életszakaszban és sokat, néha mellbevágóan sokat elárul arról, ami a testben történik. Minden nő ismeri a rejtőzködés színeit, szabásait. A lehetőséget arra, hogy jelen legyen az életben, de inkább a háttérhez tartozzon, semmint a többi résztvevőhöz. A gyászév feketéje elrejti a nőt. Megváltoztatja a részvételét a nők közösségében és a férfiakéban is. Megváltoztatja a képet, amelyet mostantól róla őriznek, mert a fekete öltözet körülveszi őt a gyász vizuális jelével.

Vajon a gyász, ha átlépi a testhatárokat és a viseletben is megmutatja magát, az segíti a kiutat a bánatból? A fekete szín vajon tabu vagy tiszteletadás? Egy ember halála az élőket is élettelenné teszi a fekete szín viselésével? Hogyan lehetséges, hogy a tinédzserek nagy része minden apropó nélkül is visel feketét, a divatmárkák pedig a szép sziluett alapjának tekintik ezt a színt, mégis ennyi bánat kötődik hozzá kulturálisan?  

A reális apa- és társkép fenntartása, azaz az emlékőrzés

Az emlékőrzés kutatása az újdonság erejével hat, pedig az elme működésének megértése iránti vágy régóta velünk él. Amikor a múltunk egy tanúja távozik az életből és mi maradunk a vele átélt közös emlékek egyetlen őrzői, igazi kihívás előtt állunk.

A bánat, amit az emlékeink másik résztvevőjének elvesztése okozott, torzíthatja magukat az emlékeket. Az idő anélkül múlik, hogy az emlékek újabb találkozásokkal és újabb beszélgetésekkel erősödnének. Mi pedig, akik egyedül maradtunk ezekkel az emlékekkel, talán egy nap elkezdjük másként mesélni őket, úgy, ahogyan a jelenlegi érzéseink diktálják. Ártatlanok vagyunk ebben, mégis kár érheti a személyes jövőnket, ha az emlékek őrzésére kevés figyelmet fordítunk. Ez különösen akkor fontos, ha valóban nincs más tanú, ha nem volt az elhunyt szerettünkkel közös élményeinkben harmadik, vagy éppenséggel negyedik résztvevő.

Az emlékek, ha jól őrizzük őket, ha módot keresünk és találunk arra, hogy miként védhetjük őket a legjobban, fordulatot hozhatnak a gyászfeldolgozásban és erőforrásokká válhatnak az életünk  eseményeinek érzelmi átélésében. Az ilyesmit mindenki tanulja, a tudomány is segít, hogy jobbak legyünk benne, mert az elménk ebben bizony kutyaütő.

A gyászoló nő kapcsolatai

A veszteség életforduló a közvetlen környezetünkben. Az életfordulók módosítanak az emberi kapcsolataink jellegén, mert mi magunk is velük változunk. Az állandósághoz az kellene, hogy a környezetünk is velünk változzon, de ez nem cél. Ha egy nő megözvegyül (vagy elveszít egy szülőt, egy gyermeket), a halál tabu jellege miatt, a felé irányuló gesztusok, a neki szánt szavak megváltoznak minden módon. Létrejöhetnek ugyan az érzelmi támasz keresésének útján sorsfordító kötelékek és persze olyanok is, amelyek a veszteség feldolgozásában értékesek, de később ezek a kapcsolatok elkophatnak.

Néha nagyon tisztán látunk és akkor az emberi kapcsolatainkra is éles szemmel tudunk rápillantani. Néha azonban elragadtatjuk magunkat és többet várunk, mint amit mások képesek adni nekünk. A gyászból való sikeres gyógyulás az egyik legnagyobb érzelmi teljesítmény az életben, nem mindegy hát, hogy kik kísérnek el az úton.

Egy férfi végleges elvesztése egy nő számára új lehetőségeknek nyit teret. Egy egészen más alapokon álló kapcsolatnak, amelyet másként kell elkezdeni, amelyben új/más szerephez juthat az őszinteség. A halál tabu jellegéből következhet, hogy a túlélők jogát a szerelmi boldogságra nem tekinti mindenki természetesnek. Aki nőként ilyen érzelmi örvények közepette áll, a halált kísérő tabuk egyik legigazságtalanabbikával találkozhat. Az özvegy nő joga az új szerelemre természetes és a gyászút létező legnagyobb érzelmi léptékű lezárása.

Rosa Susana Nhancale - társadalomkutató, az Élni és szeretni édesanya/édesapa nélkül Alapítvány alapítója

.