Segítség a gyászban – Mit tehetünk, ha segítséget szeretnénk nyújtani?

Ahogy a haldoklás és a halál, manapság és a gyász is tabu téma.

Évezredekkel, évszázadokkal ezelőtt a gyász feldolgozásának megvoltak a társadalom által elfogadott lépései, keretei és szertartásai, ma már mindkét folyamat elszigetelten, sokszor kórházi körülmények között, magányosan zajlik. 

Nem búcsúzunk el a haldoklótól, nincs virrasztás, nincsenek meg a régi idők szertartásai. 

A gyászoló sokszor marad magára bánatával, magányával, haragjával, esetleges bűntudatával és minden nehéz, ambivalens érzésével. Az érzelem kavalkádban néha azt sem tudja, normális maradt-e egyáltalán.   

A hozzátartozók persze együtt éreznek, néhány napig, a temetésig, kicsit még utána is, meghallgatják a fájó szív által diktált történeteket, gondolatokat. Azonban – ahogy ez már a mai felgyorsult világban nem is oly meglepő – mennek tovább és a gyászolótól is azt várják, hogy mielőbb épüljön, legyen túl rajta. „Hát már három hónap eltelt és még mindig sírsz? Szedd össze magad, foglald el magad.” – javasolják a feleségnek, aki 40 évig élt együtt a férjével. 

„Ugyan már, majd lesz másik” – szól a „vigasztalás” a babáját elvesztett fiatalasszonynak. 

„Vegyél egy másikat, egy 6 heteskét” – szól a jóindulatú ajánlás a kedvenc elvesztése után. 

„Gondold el, mit érezhet a felesége/férje, ha te is így magad alatt vagy” – egy példa a szomszéd vagy a barát felé tett tapintatlan megjegyzésre. 

Vajon tudjuk-e, hogy milyen további sebeket ejtünk ezen mondatokkal a veszteség fájdalmában fuldokló embertársunknak? 

Pedig a fenti példák nem rosszindulatúak, többnyire a segítség szándékával születtek. 

Csak hát mit tesznek? Sürgetnek, bagatellizálnak, viszonyítanak, racionális megoldásokat próbálnak adni egy normális érzelmi reakcióra. 

A gyászévnek hívott periódus nem véletlenül alakult ki. Hiszen az egy év alatt mindent megélünk az elvesztett személy nélkül: az első születésnapot, névnapot, valamint minden családi ünnepet és rituálét, a karácsonyt, nyaralást. Az elkövetkező évben pedig már lesz tapasztalatunk abban, hogyan telik, hogyan csináljuk ezt nélküle. 

Ne sürgessük hát a gyászolót! Van elég baja, problémája. Fájdalma mellett meg kell küzdenie a gyakorlati dolgokkal: hogyan építse fel az életét a szeretett személy jelenléte, támogatása, szeretete nélkül. Ha sürgetjük, csak erősödik benne az érzés, hogy valamit talán nem jól csinál, hogy nem „normálisak” azok az érzések, amiket átél, hiszen „még mindig fáj”. 

Milyen mondatokat, frázisokat kerüljünk? 

A gyászolás önmagában is bonyolult és fájdalmas folyamat. Ne nehezítsük azzal, hogy olyan mondatokat mondunk, olyan elvárásokat támasztunk, aminek a gyászoló nem tud megfelelni. Ezek a mondatok gyakran több kárt okoznak a gyászolók számára, mintha nem mondunk és nem teszünk semmit. Melyek ezek a felesleges és néha akár romboló mondatok? 

Ne szomorkodj, Ne sírj. Legrosszabb esetben: Ne hisztizz! 

Gyakorlatilag arra buzdítjuk a másikat, hogy ne érezze azt, amit érez. Életünk része, hogy képesek vagyunk átélni és kifejezni érzelmeinket. A feldolgozás alapja, hogy megéljük és elfogadjuk az érzelmeinket. 

Ne rontsd el mások hangulatát! 

Miért várjuk egy fájdalmával küzdő egyéntől, hogy ő, csakis ő legyen tekintettel másokra? Hiszen éppen fordítva lenne szép és emberi!

Sok nő vagy férfi van még a világon, okos és szép vagy, találsz még társat. 

Fiatal vagy még, lehet másik gyereked. Vegyél egy újszülött kiskutyát! 

Egy új kapcsolat nem helyettesíthet egy régit. Az lehet, hogy később, ha feldolgozta a veszteséget, akkor képes lesz új kapcsolatot kialakítani. De most, ebben a helyzetben csak a hiány -és a kapcsolódó ezernyi nehéz fájdalmas érzés van. 

Ne szomorkodj, szép kort megélt. 

Egy gyászoló fájdalmán nem segít, hogy a nagyszülő vagy szülő magas kort élt meg. 

Az idő mindent megold!

Ez egy tévhit, hogy az idő mindent megold.  Igen, az időnek szerepe van a feldolgozás folyamatában, de nem maga az idő változtat az érzelmeken, hanem az, amit az eltelt idő alatt teszünk önmagunk érdekében. 

Légy erős!

Mit segít ez a mondat? Egy felelősségteljes ember úgyis teszi a dolgát, próbál megfelelni, még ha ezt „robot üzemmódba kapcsolva” teszi is. Ez a mondat is csak arra buzdít, hogy ne élje meg az érzelmeit. S ha így tesz, azt a mintát mutatja a gyerekeinek, hogy az érzelmeket kimutatni negatív dolog. 

Jó, de akkor mit mondjunk vagy tegyünk? 

A gyász első sokkjában elég, ha csak vagyunk neki. Mit jelent ez? Hogy jelen vagyunk, elérhető közelségben. Nem is kell feltétlenül beszélni, legfőképp nem kell "okosat" mondani. 

Személyes élményem is van a "támogató jelenlétről". Anyukám elvesztése után, másnap, csöngettek a kapun. A szomszéd házban lakó fiatalasszony volt, egy jénai tálban hozott rántott csirkét, körettel.  Csak beadta, hátha nem volt időm (erőm?) főzni. Nagyon jól esett a figyelmessége. Nem mondott semmi mást, nem akart feltétlen beszélgetni a történtekről. Csak jelen volt, egy gesztussal. Ma is hálásan gondolok rá. 

Később, ha nem tudjuk, mit mondjunk, akár meg is kérdezhetjük, mire lenne szüksége. Még jobb, ha nem azt kérdezzük „Szólj, ha segíthetek”, hanem elmondjuk, hogy megyünk vásárolni, és kérdezzük meg, mit hozhatunk. Tehát finoman ajánljuk fel a segítséget. 

Később is, mindenképpen azt éreztessük, hogy ott vagyunk és segítünk ha kell. Hallgassuk meg, akkor is, ha már sokadszor mondja el a bánatát. Nagy szükség van arra, hogy elmondhassa újra és újra, ami bántja. Hiszen az érzések nem stabilak, hanem változnak, folyamatosan. 

Később segíthetünk azzal is, hogy egy-egy programot kínálunk, például sétát, kirándulást. A természetben történő séta, mozgás mind fizikailag, mind érzelmileg feltölt. Néhány hónap múlva, amikor nyitottabbá válik, felhívhatjuk a figyelmét olyan kultúrális programokra, melyeket korábban szeretett.  Biztosítsuk róla, nyugtassuk meg: igenis megengedheti magának, hogy önmagával is foglalkozzék, hiszen szüksége van a lelkének is a szusszanásnyi pihenésre. Jó, ha segítjük, hogy visszataláljanak az örömforrások az életébe. 

Esetleg ajánlunk veszteség feldolgozó csoportot. A csoporttól sokan azért félnek, mert azt gondolják, felerősödnek a negatív és nehéz érzések. Azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy ez nem így van. Az egyéni vagy csoportos beszélgetések után szinte minden kliens megfogalmazza, hogy megkönnyebbül a találkozások után. Nagyon nagy kics ez!  A csoportnak van egy un. tükör szepe is: amikor valaki beszél, akkor a többiek rezonálnak rá. Mert a gyászoló sokszor nem lát a saját zűrzavaros érzelmei köz. De ha a másik beszél róla, akkor felismeri a saját érzéseit általa, s önmagát is jobban megérti. 

Mindamellett soha ne erőltessünk egyetlen megloldást sem! Javasoljunk, de fogadjuk el a döntését.   Semmiképp ne sürgessük, hagyjuk, hogy a saját ütemében történjen a feldolgozás. Szeretetünk, figyelmünk hatalmas erőforrás számára!