Nehéz nap

A legtöbb ember hozzászokott ahhoz, hogy egy pozitív ember vagyok, aki nem nyávog. Akire általában lehet számítani, nem hagy befejezetlen dolgokat maga körül és bár, ha az arca nem is tűnik vidámnak, mégis képes oltári nagy viccparádét csinálni mindenből.

De vannak nehéz napjaim.

36 éves vagyok. Csak 36. Én mégis sokkal-sokkal többnek érzem magam. Nemcsak a testem állapota miatt, hanem a lelkem is öreg. Öreg, sokszor fáradt. Ezalatt a 36 év alatt kemény tanításokat kaptam az élettől és bár ezekért hálás vagyok, sokszor azt érzem, hogy már elég.

Vannak rossz napjaim. Már egyre ritkábban, de vannak. Ilyenkor nagy mélységeket élek meg újra és újra. Nem vágyok másra, csak csendre és, hogy lássam , ahogy az akácfa lomjai között átszűrődik a fény. Szükségem van erre a magányra. Azt hiszem, ilyenkor el kell távolodnom az emberektől, akik nem azt látják a világban, amit én és közelebb mehetek Istenhez, aki nem hagy elmerülni az önsajnálatban, a világ dolgaiban.

Eddigi életem során, elveszítettem embereket, akiket szerettem. Csalódtam, bántottak, lenéztek, eltiportak. Féltem, aggódtam, bűntudatom volt, elvárásokat teljesítettem. Beteg lettem, operációk, kellemetlenségek, kétségek, fájdalmak. Szegénység, kilátástalanság, meg nem értés...rengeteg érzéssel, egyedül. Sosem volt kinek elmondanom. Mindig magamban kellett tartanom, mert nem értett meg senki. Sem a szüleim, sem a „barátaim”, sem a párom...sokáig nem értettek. Most már vannak néhányan, akik ugyanezeket érzik, mert ugyanezen mennek keresztül és van egy szoros kapocs, ami összeköt minket. Így könnyebb. Ők látják igazán csak, hogy én ki vagyok.

Hosszú idő kellett ahhoz, hogy saját magam így fogadjam el és ne akarjak olyan lenni, mint mások. Gyerekkoromban sokszor hasonlítottak másokhoz, sőt, sokszor még most is példálóznak nekem, de én -előszeretettel használom inkább magamra- különleges vagyok. Nem csak azért, mert ritka betegségem van, hanem azért is, mert mindenhonnan kilógok. Őszintén, már nem is próbálkozom azzal, hogy hova illenék be...

Másként látok dolgokat és nekem ez így jó, annak ellenére, hogy sok bántást kapok emiatt és néha, észrevétlenül saját magam is ostorozom. De amikor az akácfa és a fény játékát nézem, visszanyerem az érzést, hogy ez így jó.

Nem tudom megmondani, hogy mióta érzem ezt az elhívást, de azt hiszem ez velem született. Tennem kell másokért, ez a feladatom, és nincs szükségem cserébe semmire. Ez visz előre, ez nem hagyja, hogy sajnáljam magam, mert fáj valami, mert nem tudok járni rendesen, vagy mert nem tudok egyedül egy csomó mindent megcsinálni. Ezzel a tettvággyal van teli a szívem és sajnos nehezen fogadom el, ha valaki mást feltételez és a miérteket keresi. Nincsenek miértek, nem is várok vissza semmit, csak egyszerűen meg kell tennem.

De néha, a nehéz napokon jól esik, ha megkérdezi valaki, hogy mi a baj?, hogy vagyok?, vagy hogyan segíthet. Ma arra jöttem rá, hogy az emberekben van egy kialakult kép rólam, hogy én megteszek nekik mindent, amit csak szeretnének vagy kigondolnak, és ha ez nem történik meg, akkor lehet engem hibáztatni, hasonlítgatni másokhoz, esetekben még zsarolni is. Bármi van én felkelek, megyek és teszem, amit épp kell és nem kell azzal foglalkozni, hogy épp mi lehet az, amiért megálltam. Mások számára nincsenek ilyen kérdések. Elvárások vannak.  Nekem pedig ez fáj. Néha én is elgyengülök, elfáradok vagy nem érzem jól magam és akkor szembesülök azzal, hogy kik azok, akik igazán, így is szeretnek. Ez a szeretet segít továbbmenni. Ez a szeretet segített azt az elhatározást meghozni, hogy ezentúl nem fogok hinni a „hibáztatásoknak”, és mások miatt nem fogom bántani magam.

A szeretet nem vár el semmit, és nem valamiért cselekszik. Az igaz szeretet nem szab feltételeket a másiknak, és nem kell magyarázkodni. Megbocsátó, de nem okoz károkat. A megbocsátás pedig nem azt jelenti, hogy hagyom, hogy újra és újra megbántsanak. A megbocsátás azt jelenti, hogy nem bántalak téged és inkább elengedlek, hogy te se tedd meg többé velem, de ezektől még szerethetlek is. A szeretet nem ró terhet a másikra, nem bűntudatból akarok megtenni dolgokat. Azért teszek meg dolgokat, mert a szívem ezt diktálja.

Emlékszem, ritkán volt alkalmam megfigyelni, ahogy apám a tűzbe tette a vasat. Amikor izzott, akkor formálta, és ha elérte a formát, amit elképzelt, lehűtötte. Azt hiszem, jelenleg én vagyok a vas, és Isten pedig az én kovácsom, aki már hosszú ideje formál engem. Sokszor kívánom azt a vizet, amiben lehűl az anyag, de tudom, hogy még nem vagyok kész. Tudom, hogy még sok minden van előttem, míg a végleges formához érünk és azt is tudom, hogy a vas is minden egyes ütés után egyre közelebb kerül ahhoz, amit elképzelt róla az Alkotója.

Ezt a vasat azonban nemcsak Isten formálja. Milyen egyszerű is lenne...talán nem is lenne olyan nehéz, hiszen a „kovács” pontosan tudja mennyit és hol kell ütni ahhoz, hogy „minden a helyére kerüljön” és ne okozzon kárt az anyagban. Ha túl sok ütést kap a forró vas egy helyen, könnyen elvékonyodik és eltörik.

Sokszor érzem, hogy eltörtem én is néhányszor, más emberek miatt. Azok miatt, akikben megbíztam, akiket szerettem, de ők mégsem azt látják, amit én. Akik saját maguk miatt szerettek engem, csak addig, amíg kaptak valamit. Amikor már megfordul a helyzet és nem kapják meg, amit akarnak, jön az ítélkezés, a bírálat, hogy mit nem csinálok jól.  Nem is lenne ezzel baj, azt hiszem bírom az építő kritikát, de eggyel több ütés csattan azon a vason néha. Sokat javult a helyzet a múlthoz képest, mert már jobban ellenállok mások ütéseinek. Beláttam, hogy nem minden az én hibám és nem kell erőmön felül jónak lennem és azért teljesítenem állandóan, hogy mások szeressenek vagy ne ítélkezzenek. Az én világomban, előbb megkérdezem mi a baj?, miért nem tudtál valamit megtenni?, és azután mondom el a véleményemet, ha elmondom. De én nem ezt kapom. És ilyenkor tovább állnak. Az én világomban az emberek azonban nem plusz terheket raknak a másikra, hanem maguktól meglátják, hogy a másiknak segítségre van szüksége. Apróságok is lehetnek ezek...csak egy teregetés vagy egy ebédfőzés, de mégis olyan gesztusok, amikor az ember fáradtságában is látja, hogy nincs egyedül. Amikor mások nemcsak azt látják, hogy mit kaphatnak tőle, hanem azt is, hogy nehezen bírja a terheket és most ők enyhíthetnek a mindennapok fáradozásain egy kicsit.

Ez a világ más. Sokáig itt is éltem, de már nem vagyok hajlandó erre. Napokon keresztül hibáztattam magam, hol rontottam el, mit kellett volna még tennem, miért nem volt elég. Akkor is, ha én már nem bírtam fizikailag többet. Hibáztattam magam, elhittem mások bírálatait és én magam is ütöttem azt a vasat. Ütöttem, ahogy csak bírtam, hogy nem vagyok elég jó. Aztán megértettem...megértettem, hogy nem másoknak kell jónak lennem, hanem magamnak. Magamnak pedig akkor vagyok jó, ha azt az érzést követem, ami velem született.

Már nem akarok megfelelni senkinek. Aki szeret, az akkor is szeretni fog, ha azt mondom, hogy ma nem...ma nem vagyok rá képes. Sőt! Megmerem kockáztatni, hogy annak, aki igazán szeret, nem is kell semmit mondanom, mert tudni fogja. Nem fogom bántani magam, ha nem teljesítek követeléseket, zsarolásokat, mert ma már tudom, hogy az a helyes, amit teljes szívből teszek.

Ma már nem ütöm mindenért azt a vasat. Ma már megfogom azok kezét, akik ütnék és meg is szorítom, hogy kiessen belőle a kalapács. Ma azt kívánom, hogy ezt egyre többször meg tudjam tenni, ha szükség van rá!

Ha az emberek pedig tovább állnak, hát, tegyék! Akkor tudom majd, hogy ők megkapták, amire szükségük volt, de nem várom őket vissza. Bár azt hiszem, ha mégis szükségben látnám őket, akkor is, ha valaha nagyon megbántottak, nem tudnék elmenni mellettük, mert az a szív, amit én kaptam, nem engedné. Az én „kovácsom” ezt adta nekem, ezt formálja és bölcsességet ad mellé, hogy ezt felismerjem.

És ezen a nehéz napon, itt az akácfa árnyékában, azt hiszem, hogy ez így jó!

Kép forrása: Gary Ross, Pixabay