Iza vagyok, menedzser és függő

1 éve és 4 hónapja nem ittam alkoholt. 

Hosszú út vezetett addig, hogy merjek segítséget kérni, és ahhoz is, hogy merjek beszélni róla. Még ha egylőre névtelenül is. 

Teljesen normális, középosztálybeli családból származom.  Szüleim középfokú végzettségűek voltak, átlagos család voltunk és nekem többnyire szép emlékeim vannak a gyerekkoromból. Talán kissé túl is óvtak, érzelmileg. Van egy húgom, akivel nagyon jól megvagyunk, úgy neveltek minket, hogy szeressük egymást.

Nálunk az érték, vagyis amit hoztam otthonról, nos, ez a család, a teljesítmény, a munka, a tanulás, a tudás. Mindig azt mondták, hogy nekem jól kell teljesítenem, mivel jó képességeim vannak. Szóval a tanulásban és később a sportban nekem nagyon kellett teljesíteni. 

Az igaz, hogy sosem éreztem elég jónak magam. Most is nyomom a túlteljesítést.

Azt mondják, a genetika is hajlamosít a függőségre, meg a személyiség és a környezet is. 

Édesanyám családjában voltak alkoholisták, többen is, bár én erre úgy gondoltam, hogy minden családban van egy-egy fekete bárány, szóval nem volt különösebb jelentősége a számomra. De most, hogy sokat olvasgattam a témában, jobban látom, hogy például a családunk nő tagjainál a függőségre való hajlam a dohányzásban mutatkozott meg. 

Igazán akkor kezdődött a barátkozásom az itallal, úgy a harmincas éveim elején, amikor vettünk egy telket és elkezdtünk építkezni. Az egy nehéz időszak volt, Gyes-en voltam, az utolsó évben már iszogattam estefelé. Aztán folytatódott még utána vagy 18 évig.

Alapvetően szerettem otthon lenni, a gyerekkel foglalkozni, de esténként jól esett egy-két pohárral lelazulni. „Jól telt a nap, ügyes voltál Iza, megérdemelsz 1-2 sört.”

Azóta már látom, hogy ott voltak a kapcsolatomban jelentkező problémák, ami csak bennem, belül volt probléma – és akkor meg sem tudtam fogalmazni – de, hát nem voltam szerelmes. Hozzámentem egy „jó emberhez”, aki olyan nagyon nem vonzott. De nagyon szerettem volna családot, vélhetően ez a vágy volt akkor a legerősebb bennem. És nem fedeztem fel, hogy nem érzem teljesen jól magam, de ez nem tudatosult. Minden olyan szép volt kívülről. De belülről máshogy éltem meg, de nem mertem megfogalmazni. Annyira furcsa most már ezt így leírni. 

Amikor ittam, akkor ez a kellemetlen nyomás elmúlott. Az alkohol megnyugvást adott, esténként, hogy a jól teljesített nap után kicsit kiengedhetek. Így maradt akkor is, amikor már dolgoztam. Letettem a feladatot és akkor úgy éreztem, hogy jöhet egy kis lazítás. Így jutalmaztam magam. 

De észrevettem, hogy a gátlásaimra is jó, akár társaságban, akár a magánéletben. Tehát hogy jobban el merem mondani a társaságban a véleményemet, a meglátásaimat, vagy képes vagyok én is lazán sztorit mesélni. Magánéletben pedig az intimitásban, a szexualitás megélésében is segített.

Amikor visszamentem dolgozni, akkor vált talán tudatosabbá, hogy valami nem oké ezzel. Nem nagyon szerettem akkor a munkámat, nem találtam a helyemet. De valahogy nem gondoltam azt sem, hogy lépnem kellene.  Belesüllyedtem az önsajnálatba. Szóval a magánéleti hiányok és a munkahelyi stressz volt a kiindulópont, azt hiszem. 

Viszont azt tudnod kell, hogy én folyamatosan, ennek ellenére mindenhol nagyon jól teljesítettem, kifogástalanul végeztem a munkámat, sőt a munka és a család mellett elvégeztem egy egyetemet is, kitűnően. Egyébként az jól „egyben tartott”, mert feladatot és célt adott. Valamennyit sportoltam is, leginkább úszni szerettem. Tulajdonképpen aktív életet éltem, kívülről elég rendezettnek tűnt minden. A probléma nem is az volt, hogy mindig sokat ittam volna, inkább az, hogy minden nap. A nehezebb hetek után pedig a pénteken és szombaton többet is megengedtem magamnak. Egy-egy szombaton akár főzés közben is, így az egész nap erről szólt. Végeztem a dolgom, de többször volt bennem alkohol is. Vasárnap általában már nem ittam, hiszen hétfőn „kipihenten” akartam bemenni dolgozni. 

Persze ez csak illúzió volt, mert nyilván nem voltam teljesen pihent.

Így telt el vagy 15 év. Azért ez elég hosszú idő. Mindig próbálkoztam kevesebbet inni és egy ideig ment is, de aztán megint visszacsúsztam. Azt olvastam valahol, hogy az az alkoholista, aki, ha elkezd inni, akkor nem lehet megjósolni, hogy mi fog történni. Egyre többször éreztem, hogy ez igaz rám. Az esetek nagy részében tudtam kontrollálni a fogyasztást, de néha bizony elvesztettem az egyensúlyt. 

Sokszor ébredtem úgy, hogy „soha többé nem iszom, ha most nem sikerül, akkor segítséget fogok kérni.”  De sosem tettem. 

Hogy mi akadályozott meg benne? Azt hiszem, a szégyen. Igen, hogy odamenjek valakihez és beismerjem, hogy problémám van az ivással. Szóval az egóm is, hogy Én, menjek oda valakihez és ismerjem be, hogy alkoholfüggő vagyok? Mindig azt hittem, majd megoldom egyedül. A felépülésem elején sokat olvastam a témában és akkor láttam, hogy mindenki azt hiszi, hogy megoldja majd egyedül. De ez önáltatás, egyedül nem megy, ha már függő lettél. 

Szóval egyre rosszabb lett a helyzet, mert úgy éreztem, elviselhetetlenül sok munkát és felelősséget tettek rám a munkahelyen. De egy ideig még büszke is voltam, hogy én kapom a feladatot, hiszen én vagyok az, aki meg is tudja oldani.

De például a lányommal nem tudtam úgy, olyan minőségben foglalkozni, ahogy kellett volna, bár ezt akkor nyilván nem láttam be. Hárítottam, hogy csak fáradt vagyok és túlterhelt. 

Aztán rájöttem, hogy nem mehet így tovább, munkahelyet váltottam és elhatároztam, hogy onnantól minden más lesz, nincs iszogatás. De nem tudtam tartani, pontosabban csak egy ideig. A szombati „nagy lazítások” megmaradtak, ha nem is rendszeresen. Volt, hogy nem tudtam abbahagyni, délelőtt a főzés közben is ittam, aztán aludtam, s amikor felébredtem, ittam tovább. Olyan is megesett, hogy éjszaka nem tudtam aludni, felébredtem mondjuk éjjel 2-kor és akkor ittam 1-2 pohárral, hogy vissza tudjak aludni. Éjjel 2-kor, érted? 

Az egyik hétvégét követően a vasárnap is ilyenre sikerült, és akkor másnap beteget jelentettem. A harmadik ilyen eset után aztán megijedtem. Nekem ez volt a holtpont, azt hiszem, legalábbis akkor döntöttem végleg és végre felvettem a telefont.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi hiányzott. A munkában azt hiszem semmi, mert alapvetően szerettem, de a sok stressz az probléma volt. Sok volt a feladat és én mindent jól, mi több, a legjobban és határidőre meg akartam csinálni. Mellette igyekeztem „kezelni” a helyzetet, mert rendszeresen úsztam, igyekeztem egészségesen enni, színházba jártunk, elég nagy társadalmi életet éltünk akkor.  

A magánéletem hiányai pedig akkor még nem tudatosultak. Ebben a kapcsolatban sok-sok hiányt is megéltem. Azt gondolom, egy kapcsolatban sok kompromisszumot kell kötni, persze csak úgy működik, ha erre mindkét fél képes. Én azt gondolom, mi képesek vagyunk. Az önismereti munkában jöttem arra rá, hogy annak érdekében, hogy jól érezzem magam, olyan dolgokat is átkereteztem, amelyeket talán jobb lett volna megdolgozni. Azaz, magammal is elhitettem, hogy én jól vagyok ebben a kapcsolatban. Sok szempontból igen, jó volt, szerettek, de rengeteg hiányt megéltem. Azért én vagyok a felelős, hogy pl. minden szerepben meg akartam felelni, anyaként, feleségként, nőként, társként, a munkában, mindenhol. És hát ehhez kellett néha az alkohol. Ha nem ittam, egyszerűen nem voltam képes leállni, mert a feladataim ott ültek a vállamon és vittek előre. Csak akkor tudtam lazítani, ha ittam. Akkor leállt az agyam és muszáj volt pihenni.  

Az érdekes, hogy sokáig el tudtam titkolni a külvilág elől az alkoholproblémámat. Az, hogy egy sikeres életet viszek, az egy iszonyú erős védőpajzs volt. És a jól teljesítésben segítettek az olyan személyiség jegyeim, mint hogy nagyon lelkiismeretes vagyok, tényleg magas szintű a  koncentráló, – és strukturáló képességem, tudok rendszerben gondolkodni. Az is, hogy jól is alkalmazkodom helyzetekhez, rugalmas vagyok. Elfogadó vagyok, helyzetekkel és emberekkel is, másokat sokszor helyeztem magam elé. Ezt is meg kellett tanulnom, hogy hogyan tartsam a saját határaimat, hogyan legyek magammal is elfogadó. 

Mert ha valami fontos célom van, akkor képes vagyok 12-16 órát is kitartóan dolgozni. 

Megfigyeltem, hogy a hiúságom is az én érdekemben dolgozott, mert ha vendégségben voltunk, én szépen, szolidan ittam. Nehogy már valaki azt mondja, hogy sokat iszom. Persze volt, hogy nem sikerült, de ez ritkán történt meg.  

Segített még, hogy azt hiszem, hogy én az érzelmeimet át tudom fordítani racionális megoldásokká. Úgy értem, amikor realizálódik bennem egy probléma, bármennyire nyomaszt is vagy szorongok miatta, képes vagyok a megoldás érdekében lépésekre lebontani a tennivalókat. Ez nagyban segíti a jól teljesítést. És a szorongásom is oldja, mert aztán az, hogy kompetens vagyok és megyek valami felé, az erősít és magabiztosságot is ad, nem szorulok be a tanult tehetetlenség állapotába.

Van egy erősen racionális énem. Ez persze segít a mindennapokban, másrészt pedig gátja annak, hogy valóban magamba tudjak nézni és felismerjem az érzelmi hiányaimat.

Tehát a problémát a teljesítéssel orvosoltam. A munkában és otthon is. 

Ahogy mondtam, fontosabb volt, hogy szinte tökéletesnek érezzem az életem, hogy ezt a tökéletességet mutassam kifelé, mint a valóság. A lélek pedig reagált erre, s itallal volt elviselhető ez a léthazugság.

Most már több, mint egy éve nem iszom és nagyon jól érzem magam a bőrömben. Sok mindent meg kellett változtatnom, s ennek eredményeképpen jónéhány dolog megváltozott. 

A legfontosabb, hogy a lányommal őszintébben beszélgetünk, s ez elsősorban rajtam áll, mert elfogadóbb vagyok vele. Jobban elismerem őt, s belátom, hogy nem kell mindent úgy csinálni, ahogyan én elképzelem. Jobban ki tudom mutatni a szeretetemet is. Ahogy ezt érzékelte, ő is máshogy viszonyult hozzám.

A párommal is jobb a kapcsolatunk.  Volt egy hullámvölgy, sokat beszélgettünk, újraépítettük a kapcsolatunkat. 

Mindezért tenni is kellett, nem kevés munkám van benne. Tudok hálás lenni azért, hogy ilyen szép családom van, hálás vagyok azért, hogy szép a hajnal, nyílnak a virágok, hogy vannak barátaim. A fókusz nem azon van, hogy mi hiányzik, hanem azon, hogy mi az, ami megvan. 

Ezek a dolgok nem egyik napról a másikra változtak bennem, hanem fokozatosan. Így például határozottan érzem azt az eltolódást, amit az értékek kapcsán fedeztem fel. 

Hiszen a teljesítmény, család, jólét, tudás, ez mindig is fontos volt számomra. Ebben nem történt változás, de abban igen, hogy nemcsak akkor vagyok értékes, ha jól vagy tökéletesen teljesítek valamit. Emberből vagyok, hibázhatok, s ha ez megtörténik, tudok elnézést kérni. Régen ez nagyon nem ment. 

A felépülési önmunkában rájöttem arra is, melyek azok a dolgok, amiben hazudtam magamnak. Így azt mondhatom, hogy az önmagamhoz való őszinteség fontossá vált. 

Régebben a pénz, az anyagi javak, a vezetői státuszom, amit fel tudok mutatni, az fontosabb volt, mint a lelki jóllétem és egyensúlyom, akár a kapcsolataim vagy – sajnos – a gyerekemmel töltött idő. Persze elvi szinten a kapcsolat a legfontosabb, csak nem aszerint cselekedtem, s ezt nem vettem észre idejében. Ez most változóban.

Tudom, hogy sablonosan hangzik, de a szeretet, megértés, összetartozás, a kapcsolataim és a saját lelki békém, a szabadságom, az önelfogadásom a legfontosabb. Hogy merek önmagam lenni, önmagamat adni és őszintén vállalni magam. Sokkal kevésbé érdekelnek a külső visszajelzések.  Hiszen azok mindig a másik ember érdekei szerint vannak megfogalmazva. Az önelfogadásom akkora szabadság, hogy sosem gondoltam volna.

Az biztos, hogy most nem egy feladatorientált robot vagyok, hanem egy magával és a környezetével is empatikusabb, érző, szerető lény.   

De tudom, hogy a felépülés élethosszig tart, nem bízhatom el magam. Minden nap úgy ébredek, hogy de jó, hogy derűs és tiszta a reggelem. Ilyenkor megfogadom, hogy azon a napon biztos nem fogyasztok alkoholt.  Jól érzem magam és ezt a valós kiegyensúlyozottságot meg is fogom tartani. Tudom, hogy a segítőm sokat segített, de azt is tudom, hogy most már egyedül én tehetek minden nap azért, hogy az egyensúly fennmaradjon, én vagyok a felelős a saját döntéseimért.