Tabuk nélkül - Más Hangon

Beszéljünk róla

Sokan félnek attól, hogy ha beszélni kezdenek, ha kifejezik szükségleteiket, akkor el fogják ítélni, bántani fogják, nem fogják meghallgatni, megérteni őket, és a beszéd csak tovább bonyolítja majd a helyzetüket - ez azonban nem a megoldás, hanem a probléma része, ami fenntartja a tabukat. De mik is ezek a tabuk? Nézzünk rá együtt a főbb témákra. 

Témáink

Veszteségek

Életünk során mindannyiunkat érnek kisebb-nagyobb veszteségek. Bármi vagy bárki, amire vagy akire birtokos szerkezettel gondolunk ("az én ....m") veszteség "tárgyává" válhat. Olykor magunkból is elveszítünk egy darabot.

Minél jobban kötődtünk egy adott személyhez, tárgyhoz vagy élethelyzethez, annál súlyosabban éljük meg az elvesztését, azt, hogy a továbbiakban már nem lesz része az életünknek abban a formában, ahogy addig volt. A kapcsolat maga azonban nem veszik el, a gyászon keresztül egy másfajta kapcsolat alakul ki.

A gyász szót általában egy szeretett személy elvesztésekor szoktuk használni, azonban nagyon hasonló "tüneteket" produkálhatunk egy szakítás vagy válás után, egy háziállat vagy akár a munkánk elvesztésekor, költözéskor, esetleg a korábbi élethelyzetünk radikális megváltozásakor. Hiába, a változások megráznak minket, sokszor még akkor is, ha mi akartuk/kezdeményeztük őket, pláne akkor, ha tőlünk függetlenül következtek be, nem vártuk vagy nem akartuk azokat. 

A történelem során a gyász mindig is közösségi tapasztalat volt. A folyamatnak voltak rítusai, volt egy kiszámítható menete, forgatókönyve. Ezek a rítusok a falvakban, az archaikus közösségekben még ma is léteznek, a modern, főleg városi kultúrában azonban mintha elfelejtettük volna őket, pedig az emberi psziché olyan sokat nem változott az elmúlt pár évtized során. 

Egy haláleset után az első pár hónapos időszakban általában még működik a támogatási rendszer, bár komoly kihívás akkor is, hogy a gyászoló családtagok egymást is támogassák, hiszen mindenki el van foglalva a saját gyászával. Nehéz együtt gyászolni, nehéz látni a másik fájdalmát, és ha pillanatokra el is feledkeznénk róla, emlékeztetjük egymást rá. Aztán ahogy telnek a hónapok, a környezettől érkeznek az első óvatos kérdések: "Sikerült már elengedni?" vagy "Jobban vagy?", rosszabb esetben "Még mindig gyászolsz?". Mi pedig szépen megtanulunk mosolyogni, ha belül zokogunk is. 

Léteznek úgymond "illegális" gyászok, amikor szinte az első pillanattól kezdve egyedül maradunk. Ezek egyikét csak mi, nők ismerjük, négy nőből egy biztosan: akinek volt "vendégbabája", pontosan tudja, miről beszélek. A várandósság korai megszakadásakor sokszor még az amúgy támogató férjek/párok sincsenek a helyzet magaslatán, hiszen számukra még nem volt egy "megfogható" valóság az a picike élet, ami épp csak elkezdett fejlődni a testünkben, majd szinte azonnal búcsút is mondhattunk neki. De mi már az első pillanattól anyának éreztük magunkat - hogy először vagy többedszer, ennek nincs jelentősége -, egy gyerek ugyanis nem cserélhető le egy másikra.

A gyásznak tanú kell, hogy ne csak mi emlékezzünk arra, aki már nincs itt, hogy megmutassuk a világnak: szerettünk. A gyászt, amelynek nincs tanúja, egyedül cipeljük. Egy kedves asszonytárstól hallottam egyszer: "Ha az örömödet megosztod, megduplázódik, ha a bánatodat megosztod, megfeleződik.". Mégis nehéz megosztani, mert megtanultuk, hogy a könnyeinket rejtsük el, a fájdalmunkat tartsuk meg magunknak, mert ha megmutatjuk, akkor azzal megmutatjuk a sebezhetőségünket is. És ehhez bátorság kell, egy olyan közeg, ahol ennek is megvan a helye, amely támogat és megtart.

Legyünk hát tanúi egymás gyászának, hogy ne egyedül kelljen cipelni a veszteségek terheit! Itt elolvashatod mások történeteit, találhatsz segítséget a belső munkádhoz, vagy kérhetsz támogatást sorstársaktól, szakemberektől.

Kapcsolat

  • MÁS HANGON Tanácsadó és Pszichoterápiás Központ
    1126 Budapest, Böszörményi út 34/A, 1. lh. Fsz. 1.

  • nok@mashangon.hu


© Róza Ráchel 2021. Minden jog fenntartva.