Bár sokszor megüt, ha arra gondolok, hogy egyszer csak nekem is végem lesz, félek is a halál metódusától, de mindig az kergeti el a félelmeimet, ha arra gondolok, hogy minden számomra fontos ember, aki már nincs közöttünk, ott fog várni a túloldalon, nevezzük is azt a helyet bárhogy. Ez a tudat, hogy találkozhatok majd a nagyapámmal, a fiatalon elment barátaimmal, életem fontos szereplőivel mindig vissza segít a megnyugvásba és már nem is félek a haláltól. Az idő múlásában azt szeretem, hogy egyre többet tudok, miközben azt is érzem, hogy egyre kevesebbet. Mégis jó érzés, hogy a tapasztalatok és megélések segítenek az egyre nehezebb úton. Mert ahogy telik az idő valahogy minden bonyolódik is. A nehézségek bennünk ragadnak, a felhőtlenség egyre több kimenőt kap.

Határozott tervem jó ideje, hogy ha bármilyen komolyabb betegség valaha a hatalmába kerít, akkor önszántamból, fittyet hányva fogok én magam kilépni a játékból, még egyben és méltósággal. Feltett szándékom, hogy ha megérzem a vég szelét vagy megérzem, hogy már nem teljesen vagyok ura a testemnek, egy utolsó, családi körben eltöltött nyaralás után ledöntöm azt a bizonyos "koktélt" és reggel már a nagyapámmal kávézgatok. Tudom, hogy ez most egy naiv ábrándnak hangzik és ha ott leszek a pillanatban akár másképp is reagálhatok és a küzdelem átveszi az irányítást, mint ösztönös reakció, nem is beszélve az erős életben maradás iránti vágyról, mégis jelenleg a koktél verzió szerepel a tervek között. Meglátjuk. Mindenesetre közelről megtapasztalva, hogy milyen embertelen, fájdalmas és méltatlan szenvedéstörténetté tud alakulni a végjáték, bizton állíthatom, hogy abból nem kérek. Mert elrontja az egész játékot végül.

Van itt köztünk bárki, akik szintén koktél párti esetleg?