Hosszú napok óta merengek Háy János szavain. Érzem, hogy igaza lehet, valahogy mégsem tudom ráfordítani a saját életemre. Mert jelenleg épp még a múlt karjainak fogságából igyekszem szabadulni, néha kínnal, máskor keservvel. De mindettől valahogy nem jobb a jelenem egy pillanatig sem. Sőt. Talán arra gondol, hogy a múlt hibáiból tanulva jobb jelent élhetünk meg és a régi szép idők pedig erős alapként szolgálhatnak a mostban. Rengeteg variáns ugrándozik a fejemben, talán egyszer csak kikristályosodik. Talán nem kell mindig mindent érteni, elég ha csak érezzük és engedjük. Nektek mit jelent ez a mondat?