Jelenleg ez a mondat vált a mantrámmá. Ez egy igaz állítás, hisz idővel a dolgok mindig helyreállnak, átalakulnak, megváltoznak, mi pedig saját szükségleteink alapján adaptáljuk a változást, úgy hogy jó vagy jobb legyen, vagy legalább kicsit más, valamilyen.

Nekem elvették a szabadságomat. Életemben először, de biztos, hogy utoljára. Mert ilyen többet nem lesz. Nem fogom hagyni. Kerek 5 hónapja nincs munkánk, nincs bevételünk, de cserébe van sok bizonytalanságunk és kilátástalanságunk, meg persze légszomjunk és egyéb pszichoszomatikus tünetünk. Kiderült, hogy a szabadság levegő, a levegő pedig létezés.

Ahogy az elmúlt hónapokban folyamatosan és türelmesen elnyomtam magamban a dühöt és a haragot, úgy fogyott el a levegőm is. Aztán elszakadt a cérna és kiborult a bili. Kiadtam a haragot és mindent, ami felgyülemlett. És hirtelen kaptam levegőt újra. Nahát, végre itt a megoldás. Nem túl szofisztikált, de legalább működik. Rájöttem, hogy ér méltatlankodni és panaszkodni, mert ez az egész mindenkinek pokol volt és lesz is még sokáig. Szóval most újra lélegzem, létezem, néha dúlok-fúlok, és „türelmesen” várom, hogy az idő mindent végre elrendezzen...