Én a nagypapámtól örököltem mindent, ami művészet. Impresszionista festőművész volt, igazi Szív&Lélek. Nagyon szeretem. Évközben tanárember volt, nyaranta pedig vonatokon zötykölődve szelte át az európai országokat ihletet és anyagot gyűjtve, némi valutával a zsebében. Utazó volt, nem csak művész. Csodáltam a szemüvegét, amin keresztül a világot meglátta és az ecsetjét, amivel megörökítette. Képeit a mai napig komótos őrkutyaként őrzi nagymamám a lakásban, amiben immár több, mint 50 éve éldegélnek. Régóta nincs már köztünk és mégis. Az ő halála fájt eddig a legjobban életemben. De mégis úgy érzem, hogy itt van nekem/velem mindig. Ha a régi foteljában üldögélek, érzem, hogy a festmények bámulnak. Minden kép egy emlék, történet, hangulat, érzés. Körbevesznek, mint egy család és a nagyapám mindegyikben ott létezik és figyel ránk. Talán ezért nem érzem a hiányát. A művészetében benne volt a lelke, így a kettő együtt vált hallhatatlanná. Van egy egész alakos álló porté, nagymamám 23 évesen vörös estélyiben, nagypapám szemeivel. A szerelem megtestesült szimbóluma számomra. A nagyapám művészete az én terápiám, a legvégéig.