Kedves Lányok! Akár ezt a fenti címet is adhatnánk a csütörtöki Női körünknek.

A két óra túlságos rövid volt ahhoz, hogy minden témát körbejárjunk az azt megillető részletességgel. Volt benne korona vírus és adaptáció, mint lehetséges egyedüli út.

Beszéltünk La Lobáról, a mesékben megjelenő Természeti Asszony megjelenéséről és hatásairól.

Majd hirtelen, újra az anyasebek témájához értünk. Itt viszont hosszú időt töltöttünk....

Véletlen, vagy “csak” a közelgő Anyák napja tette ezt velünk? Nem hinném.

La Loba segített, hogy összefonódjon a mese és a valóság, hiszen a mesében szereplő anyát a külső anya szimbólumaként is értelmezhetjük. Minden felnőtt embernek van szülőanyja és anyai öröksége, de egy belső anyja is. A pszichénknek ez az az aspektusa, amely oly módon cselekszik és reagál, ahogyan azt az ember gyerekkorában saját anyjától látta.

Ez a belső anya továbbá nem csupán tulajdon anyám kapcsán szerzett élményekből áll, hanem egyéb látott, hallott anyafigurákból, valamint a gyermekkorunkban bennünket körülvevő kultúra által, a “jó/rossz” anyákról sugalmazott képzetekből is.

Bennem a két téma így kapcsolódik össze!

Sok nő esetében, ha korábban baj volt az anyával, de később ez megszűnt, továbbra él a pszichében egy olyan „másodpéldány”, amely a korai gyermekkor anyjához hasonló módon beszél, cselekszik, reagál. Ilyenkor a belső anya továbbra is őrzi a gyermekkori kultúra értékeit és elgondolásait arról, hogy milyennek kell lennie, hogyan kell viselkedni egy anyának. Ez egy nagyon bonyolult dolog és a jungi pszichológia “anyakomplexusnak” nevezi ezt a jelenséget. Ez a női pszichénk egyik legfontosabb aspektusa. Az is nagyon fontos, hogy felismerjük az állapotát, megerősítsük bizonyos jellemzőit, mert jó lenne néhányat helyreigazítani, másokat pedig lebontani. És akkor mindent újrakezdünk, ha szükséges!

A nők közötti kapcsolatok, legyenek akár vérszerinti, vagy “lelki rokonság” eredményei, (legyen az klinikus és páciense, vagy egy rendszeresen találkozó női kör mint a miénk), mind-mind a legfontosabb típusú anya kapcsolatok közé tartoznak.

Vannak olyan pszichológiai művek, amelyek azt állítják, hogy az anyától való elfordulás jót tesz az ember pszichés egészségének. Az igazság mégis az, hogy az Ősanya szimbolikus építményét és fogalmát sohasem lehet és nem is szabad elhagyni. Azért nem, mert ha egy nő ezt teszi, akkor tulajdon mély természetét hagyja el, annak minden tudásával és a remény minden gyógyírjával. S nem marad más hátra csak a fájdalmak súlyát tartalmazó zsákok, a szúrós tövisek.

Nem az anyáról való leválás a cél, hanem meg kell keresnünk ezt az Ősanyát önmagunkban. Nem vagyunk és nem is lehetünktől elválasztva tőle.

Ez az anyának nevezett iskola egy olyan dolog, amibe beleszülettünk, olyan iskola, amelyben tanítványok és tanítók is vagyunk, és mindez egyszerre igaz és egész életünkre szól.

Akár van gyermeked, akár nincs, akár kertet gondozol, akár a tudományt műveled, vagy a költészet világában élsz, mindig is ott vagyunk az Ősanya mellett, bárhová is vigyen az utunk.

És ennek így kell lennie...

Mit csináljon az a nő, akinek gyermekkorában valóban romboló anyaélménye volt?

Mit tegyen az, akinek szűnni nem akaróan fáj az anyasebe?

A kora gyermekkori sebeket soha sem tudjuk eltüntetni, de gyógyulásukat megkönnyíteni igen. Megédesíteni nem tudjuk ezeket a fájdalmainkat, de újra építhetjük magunkat és erőssé válhatunk.

Pinkola erről úgy ír: „sokakat nem az rémít, hogy a belső anyát újra kell építeni, hanem inkább az a félelem, hogy valami nagyon fontos halt meg akkor, régen, valami, ami többé nem kelthető új életre, ami nem kapott táplálékot, mert pszichológiai értelemben az embernek a tulajdon anyja akkor halott volt.”

Pinkola azt tanácsolja: “... nyugodj meg, TE nem vagy halott, nem kaptál halálos sebet!”

Fáj a sebed, de emlékezz egy idő múlva a heged csak arra fogja felhívni a figyelmed, hogy milyen bátor és erős voltál, hogy meggyógyítottad magad!

A természethez hasonlóan a női léleknek is bámulatos erőforrásai vannak. Néha nagyon kevéssel is beérjük sőt, néha hosszú ideig meg tudunk élni úgy, hogy szinte senkink és semmink sincs.

Nézd meg ezt a most virágzó lilaakác fát!

Valami titokzatos oknál fogva némely része olyan, mintha már elhalt volna, de a többi, gyönyörű tavaszi virágruhában pompázik. Az orgonagyökér sarjakból nő ki, azaz minden egyes növény egy “anyanövény” gyökerének hajtása.

Eszerint a növény sarja akkor is életben marad, ha az anya elhal. Hmm, micsoda szimbólum.

Vedd ezt egy olyan pszichológiai mintázatnak, amely ígéret Számodra. Neked, aki nagyon kevés anyai gondozás kaptál, vagy talán semennyit, vagy az éppenséggel csak gyötrődést jelentett. Még ha az anya valamiképpen el is bukik, még ha nem is tudott semmit sem nyújtani, az utód fejlődik, független életet él és tovább gyarapodik.

Nagyon mélyre jutottunk a beszélgetés végén és megértettük azt, hogy mindenkinek megvan a saját tudatosulási folyamata ezen a nehéz úton, amit önismereti útnak nevezünk. Ezt nem lehet elvenni tőle, sem helyette megélni, de elsírni se tudjuk a másik könnyeit. Viszont mellette állni és fogni a kezét, hogy kibírja, vagyis vele lenni a nehézben azt tudunk.

A mostani Női körünk tapasztalata ezt újra bizonyította. Mindez lehetséges. Megtörténik.