Eheti témánk sok gondolatot, érzést hozott fel az online kör megbeszélésén. Mindenki tudott kapcsolódni, ki a fizikai, ki az érzelmi bántalmazáshoz, vagy akár mindkét típushoz is.

A cikkek kapcsán is jött még elő régi, „túlölelős, simulós nagybácsi” történet, és arról gondolkoztunk, milyen nehéz kimondani, nem kérek ebből, mert ez nekem nem jó. A belénk nevelt illem feszül saját érzéseink valid megélése ellen. És ebben nehéz megélni saját magunkat.

Felmerült a kérdés: kitől kellene megtanulni, hogyan lehet nemet mondani egy olyan szociális elvárásra, amit akár szüleink, akár a társadalmi megítélés kényszerít ránk: „Puszild meg a bácsit!” A „nem akarom” gondolat devalválódik, megmagyarázzuk magunknak, hogy bár ehhez semmi kedvünk, de ez a helyzet rendben van így. Kognitív disszonanciába keveredünk, ahol el akarjuk hinni a másikról, hogy ő jó - vagy legalábbis nem akar rosszat. Még ha nem is tudatos közeledésről van szó, ha azt érezzük, hogy a másik úgy szeret, ami nekünk nem jó, azt igenis ÉR visszautasítani. Megfogalmazódott, hogy már az is bántás, ha a másik határait átlépjük.

Fontos, hogy ilyen esetekben is hallgassunk az intuíciónkra, ami akár egy képben, akár érzésként, például a gyomrunkban jelez be: valami nincs rendben. Merjünk hallgatni erre a belső hangra!

Érdekes kérdésként került elő, hogy saját magunkon észleltük-e már: bántalmazunk. Egy rosszul megválasztott kommunikációs stílussal, türelmetlenségből, önvédelemből, visszavágásként már fordult elő.

Ismert és elítélt jelenségként tettünk említést az áldozathibáztatásról, miszerint maga az áldozat tehet arról, hogy bántalmazottá vált.

Összeségében elmondható, hogy a témának csak a tetejét kapargattuk. Több irány vár még átbeszélésre: a bántalmazás utáni “hogyan tovább?” gondolatköre, a resztoráció egyértelmű létjogosultsága, a talán legrosszabb fajta, az önbántalmazás boncolgatása, hogy miért vagyunk képesek sokszor saját magunk legnagyobb ellensége lenni.

Addig, amíg újra elénk kerül a téma, szeretném itt hagyni Nektek egyik társunk mondatát, melynek bölcsessége és mélysége azóta is kenegeti lelkemet: “A megszégyenítés folyamatos hiánya a bántalmazás egyetlen gyógyszere.”

Köszönet az együtt gondolkodásért, a megtartó erőért és a támogatásért Nektek.