Trauma
A traumatikus eseményt nem azért nevezzük „nem mindennapinak”, mert ritkán történik meg, hanem azért, mert meghaladja az ember mindennapi megküzdő képességét.
Amikor a traumát valamilyen természeti hatás okozza, katasztrófáról beszélünk. Ha pedig emberek okozzák, erőszaknak, atrocitásnak hívjuk. A pszichés trauma pillanatában az elszenvedő védtelen, azaz teljesen magatehetetlen a rázúduló elsöprő erővel szemben. Az „átlagos, mindennapi szerencsétlenségekkel” szemben a traumatikus események általános velejárói, hogy általuk a testi integritásunkat érezzük fenyegetve, esetleg közvetlenül kell szembenéznünk az erőszakkal vagy a halállal. A saját létünk feletti kontroll elvesztése azt sugallja, hogy nincs menekvés. Hatalmába kerít a mély rettegés, a félelem, a kiszolgáltatottság érzése, az, hogy nem vagyunk képesek önmagunkat megvédeni. Ilyenkor gyakran nem érezzük az éhséget, a fáradtságot vagy a fájdalmat, ugyanakkor például erős dühöt élhetünk át.
„Nem tudtam mozdulni. Valami összeszorította a mellkasom, a lábaim kővé váltak. Lefagyva néztem, hogy azt tehet velem, amit csak akar. Egyedül vagyok.”
Az érzékeny női lélek a saját tükrébe nézve, képes beazonosítani önmagát. Ez biztosítja testünk és lelkünk számára az otthonosság érzését. A testi, lelki vagy szexuális bántalmazáskor, az átélt erőszak hatására ez a tükör darabokra törik, megnehezítve önmagunk megtapasztalását, s az otthonosság érzete megszűnik létezni. Helyébe lép az önmagunkból való kitépettség érzése, mintha egy folyamatosan ható, ismeretlen erő az egyént hirtelen a saját lelkén kívülre taszítaná. Emellett az erőszak úgy pusztítja tovább a lelket, hogy nem engedi annak ébredését, a váratlan felismerést, a feldolgozást. Az áldozat úgy érzi, hogy az elszenvedett tragédia által megbélyegzetté vált. Idegen szemek vizslatják, s ki van szolgáltatva mások önkényének, kizsákmányolásának.
„Olyan ez, mintha fogyatékos lennék, és azt el kellene rejtenem a külvilág elől. Mintha minden ember tudná, hogy valami nagyon nincs rendben nálam. Így soha nem lehetek nyugodt, folyamatosan figyelem magam és azt is, amit mások tesznek vagy mondnak. És állandóan azt akarom, hogy mindent jól csináljak, hogy minden rendben legyen, és senki ne találjon semmi kivetnivalót bennem.”
Ezek a traumatikus események hosszú távon mély változásokat hoznak létre az egyén pszichéjében, az érzelmek, a fizikai éberség, a gondolkodás és az emlékezet területén. Szélsőséges esetekben a traumatikus események el is szakíthatják egymástól ezeket a korábban egészségesen működő funkciókat. Vannak olyan áldozatok, akik erős érzelmeket élnek meg, de nincs az eseményről világos emlékük, vagy mindenre részletesen emlékeznek, de nem élik meg az érzelmeket az eseménnyel kapcsolatban. Az is gyakori, amikor a test folytonos készenléti állapotában van, mintha a veszély állandóan fenyegetné, de fogalma sincs róla, hogy miért. Ez azt jelenti, hogy a traumát átélt emberek olyan módon éreznek és viselkednek, mintha az idegrendszerük levált volna a jelenről. Ezeket a tüneteket poszttraumás stressz zavarnak (PTSD) nevezzük.
A PTSD három fő tünete
1. Állandó készenléti állapot (hiperarousal): Ilyenkor azt éljük meg, mintha a veszély bármelyik pillanatban visszatérhetne. (Ez nemcsak a nappalainkat töltheti meg szorongással, hanem az éjszakáinkat is zaklatottá teheti. „Úgy alszom, mint nyúl a bokorban.”)
2. Emlékbetörés: A veszély elmúltával is újra, meg újra átéljük az eseményt. Ilyenkor úgy érezzük, mintha az egykori történés épp akkor játszódna le, mintha a múlt jelenné válna, megidézve minden fájdalmas érzetét.
3. Beszűkülés: Ebben az esetben a kiszolgáltatottság azt érezteti velünk, hogy minden ellenállás hiábavaló. A védelmi rendszerünk lekapcsol és nem a valós világra kiható cselekvéssel, hanem tudatállapotunk megváltozásával próbálunk menekülni a helyzetből. (Például úgy teszünk, mintha nem létezne a probléma. A gyerekek nem egyszer egy másik, szép fantáziavilágot teremtenek a fejükben, ahová „elvonulhatnak”.)
Sok szakember találkozott már a kognitív transz jelenség állapotával. Az erőszak áldozatai ebbe az állapotba kerülnek, nemcsak az elszenvedett trauma pillanatában, de egész további életükben is. Ez azt jelenti, hogy az ítélőképesség, az érzelmi-logikai figyelem és a megkülönböztető képesség, zavarát szenved vagy elveszik. Ilyenkor a gyermekek egy része az iskolában elrévedezik, nem reagálnak a hozzájuk intézett, legegyszerűbb kérdésekre sem. A tanárok közömbösnek, felhőben járóknak, kedvetlennek vagy lázadóknak tekintik őket. Jó lenne, ha a pedagógus ilyenkor elgondolkozna azon, hogy ez a passzív csend vajon nem egy elszenvedett visszaélés, erőszak következménye-e? Ugyanez a jelenség, amelyet szaknyelven traumatikus énvesztésnek nevezünk, a felnőtteknél egy sajátos működési formában jelenik meg.
„Rettegek, de nem tudom, hogy mitől. Előfordul, hogy gyakran félek is, de nem tudom megmondani az okát.”
Ezekben az esetekben az egyén belső izgatottságot, izomfeszültséget éreznek, ami felidézi a traumát, de nem az emlékezés, hanem csupán a testi érzetek által. Ilyenkor a gondolkodás szétkapcsolódása figyelhető meg. Van, aki képes elmesélni az élményeit, a feloldódást azonban nem éri el. Sajnos ilyenkor csupán a szóbeli emlékezés nem ad elég segítséget a gyógyuláshoz. Hasonlóképpen a csupán testi kezelések sem elegendőek.
„Amikor erről beszélek, egy idő után kezdem rosszul érezni magam és semmi megkönnyebbülést nem érzek. Sőt rosszabbul vagyok és az egész egyre nyomasztóbbak tűnik.”
Mindezekből láthatjuk, hogy ezen erőszakos események hatására olyan összetett folyamatok jönnek létre, amelyek egyénenként változhatnak. Ezért a sikeres, traumatikus emlékfeldolgozáshoz összehangolt pszichoterápiás munkára van szükség, amelyet kizárólag klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta vagy pszichiáter végezhet.
Kép forrása: Nagy Katalin Matild fotója
