Mindannyian részei vagyunk az egésznek
Mindannyian részesei vagyunk a nagy egésznek, a természeti körforgásnak, ahol minden mindennel összefügg, ahol, ha történik is valamilyen különleges esemény, az betagozódik a körforgásba. Ha mégsem, akkor megakad a fogaskerék és bajba kerülhetünk.
Ha részei vagyunk az egésznek, akkor az egész ugyanúgy hat ránk, mint ahogy mi is hatunk az egészre. Az egész rendszer csodálatos, utánozhatatlan kölcsönhatásban van. Ha melegebb, szélsőségesebb időjárást okozunk, azzal a saját élelmezésünket, lakhatásunkat, fűtésünket veszélyeztetjük, bár lehet, hogy első körben nem is közvetlenül a sajátunkat, hanem egy másik élőlényét, egy másik országban élő emberét, vagy éppen a jövő generációjáét. A kölcsönhatás olyan bonyolult, millió szálon összefonódó rendszeren fut keresztül, hogy az összefüggések sajnos nem mindig nyilvánvalóak. Nehéz belátni, hogy bizony kapcsolat állhat fenn aközött, hogy ha én itt Túró Rudit vásárolok a sarki boltban, akkor valahol nagyon messze egy orángután bébinek nem marad élettere. Az összefüggés sokszor nagyon sok lépcsőből áll, ezért eleve magában hordozza a megkérdőjelezés és a tagadás lehetőségét is. Nem feladatunk és nem is kell tudományos bizonyítást lefolytatnunk, hiszen a különböző emberi tevékenységek negatív hatásait számtalan alkalommal igazolták már. De természetesen vannak olyan esetek is, amikor nyilvánvaló a kapcsolat: ha elpusztítjuk az erdőt, mindent elmos a víz. Ráadásul csendes eső helyett égszakadást kaphatunk a nyakunkba.
Azt kívánjuk tehát tudatosítani, hogy minden tettünkkel hatunk a környezetünkre, a negatív és a pozitív hatásoknak egyaránt súlyuk van. Az élőlényeknek élőhelyre, táplálékra van szükségük: a rendszerben a fékek és az egyensúlyok olyan tökéletes harmóniája alakult ki, amely megakadályozza, hogy bármely élőlény úgy növekedjen, szaporodjon vagy terjeszkedjen, hogy ezáltal egy másik élőlénytől vegye el az életterét, a táplálékát. Az ember az egyetlen, aki annak ellenére, hogy tisztában van az idő fogalmával, kiemelte magát a körforgásból, kívülállónak, sőt a rendszer felett állónak gondolja magát, és eltékozolja a jövőjét. Rengeteg olyan dolgot állít elő, ami nem illeszkedik az évmilliók alatt kialakult rendbe, és az erőforrásokat indokolatlan mértékben használja, pazarolja. Vajon belegondoltunk-e már valaha abba, mennyi minden olyan dolog vesz körül, amelyek esetében úgymond kilóg a lóláb? Nézzünk körül! Mit látunk? Valóban szükségünk van minderre? Mennyi energia volt, hogy ennyi minden vegyen körül bennünket?
Legtöbben nem akarjuk látni, mi volt előttünk és mi lesz utánunk. Nem akarjuk látni, hogy kerül a rántott csirke az asztalunkra, hogyan nevelik a csirkéket egész életükben ketrecbe zárva, milyen kezeléseket kapnak, hogy gyorsabban nőjenek, több és sárgább tojást tojjanak. Ahogy azt sem akarjuk tudni, mi lesz, ha megettük azt a bizonyos rántott csirkecombot, mi történik a székletünkkel. Sőt, a maradékot is a WC-be kaparjuk, mert csak frissen szeretjük, és mindezek tetejébe ivóvízzel húzzuk le. Csak az hoz lázba, vajon milyen tápanyag és mennyi kalória van benne, esetleg mosolygott-e a pincér, amikor felszolgálta.
Az ember, ellentétben a természet többi szereplőjével, tisztában van a képességeivel és átlátja a szerepét. Miért mégis a tagadás? Amikor a környezettudatosságról hallunk, sokszor összeszorul a gyomrunk, szorongani kezdünk. Féltjük a jegesmedvét, ami reménytelenül keresi táplálékát, a koalát, ami elevenen ég el a bozóttűzben, magunkat, hogy hamarosan nem tudjuk megfizetni a jól megszokott luxuscikkeinket, mint a kávé vagy az esti vörösbor, a gyermekeinket, akik a vízhiány miatt háborúzni fognak. Esetleg azért érezzük rosszul magunkat, mert úgy gondoljuk, úgysem tudunk hatni a folyamatokra, kicsik vagyunk, nem számítunk. Olyan erősen szorongunk, hogy az már bénítólag hat ránk, ezért inkább nem veszünk tudomást a problémákról, bezárkózunk, és egy olyan (ál)steril világba menekülünk, amiről úgy érezzük, kontrollálni tudjuk, ahol el tudjuk pusztítani a bacilusok 99 százalékát. Sokszor félünk attól, amit nem ismerünk vagy nem értünk, kerüljük azt, amiről azt hisszük, nincs hatásunk rá. Pedig a problémák sokszor tanulással, a tapasztalatok megosztásával, nagyfokú nyitottsággal és alázattal megoldhatóak, vagy legalább csökkenthetőek lennének. Vannak megoldások és folyamatosan lesznek újabb lehetőségek.
Van miért küzdeni. Ehhez viszont sokkal nyitottabbnak kell lennünk és együtt kell működnünk egymással, mert csak így tudunk egy ilyen bonyolult rendszerre hatni. Ha pedig sokan csináljuk, a hatás megsokszorozódik.
