A „nem-ártás” nehézsége
Női közösségünk egyik állandóan visszatérő témája szóbeli és írásbeli beszélgetéseink alkalmával, hogy hogyan lehetnénk saját magunk „legjobb útitársa, igaz barátnője”, hogyan tudnánk a folyamatos önbántás ördögi köréből valahogy kiszabadulni?
Legutóbb a bántalmazás témakörét jártuk körbe. Akkor ez a kérdés olyanformán bukkant elő, hogy ha épp fizikai valójában nincs is körülöttünk egy bántalmazó személy, és külsőleg sem zúdul ránk semmilyen szidalom vagy becsmérlés, akkor jövünk mi és megoldjuk ezt saját magunknak.
Belső hanggal. Csattogtatjuk a belső ostort megállás nélkül.
„Ahogy beszélsz egy kisgyerekkel, olyan lesz a belső hangja” – olvashatjuk a tanítást. És tényleg.
Ha figyelmesen hallgatod a belső bántalmazó párbeszédet, felmerülhet benned a kérdés, vajon ki beszél? Kinek a szavai váltak olyan mélyen bensővé, hogy azt hiszed, ezek a sajátjaid?
Az önismereti folyamatban nagyon sok munkát jelent, amíg ezeket a hangokat megtanuljuk beazonosítani, majd elcsendesíteni. A gyógyulás a sebzett gyermeki énállapotainkból lassú és fájdalmas. De erőt és kitartást adhat a tudat, hogy önmagunk felnövesztése elkerülhetetlen önnön fejlődésünk érdekében. Enélkül a spirituális úton sem fogunk tudni igazán fejlődni. Nézzük meg, hogy miért!
Patanjali nevéhez fűződik a jóga nyolc lépcsőfokának megalkotása, melyek közül az első lépcsőfok a Jámák, azaz az erkölcsi és etikai szabályok világa. Az itt megemlített öt szabály közül pedig a legeslegelső(!) az Ahimsa, vagyis az erőszakmentesség, a nem-ártás elve.
És itt nem csak arra kell gondolni, hogy „Aha! A jógik ezért nem esznek állatot!”. Nem. Hanem, hogy csak úgy tudunk hitelesen elfogadóak és együttérzőek lenni másokkal,
- ha először saját magunkat tudjuk elfogadni,
- ha képesek vagyunk megbocsátani magunknak,
- ha meg tudjuk élni a szeretetet önmagunk irányába is.
Ezt az erőszakmentességet tehát mindenekelőtt önmagunkra kéne alkalmaznunk.
Be kéne fejeznünk a belső ostor csattogtatását és helyette elképzelni, hogy ha én most a saját legjobb barátnőm, segítő nőtársam lennék, mit is mondanék magamnak.
Hogyan segítenék, hogyan fejezném ki a szeretetemet önmagam felé?
Nem állítom, hogy ez könnyű vagy egyszerű. Ha a „csúnya-buta-kövér-vagyok”, „nem-vagyok-elég-jó” mantrákat hosszú évek óta ismételgetjük kitartóan, nem fogunk helyettük csettintésre ommozni a fejünkben. De arra jó esélyünk van, hogy a kitartó belső munkánk eredményeként sokkal tudatosabbá váljunk arra, hogy milyen gondolatok áramoljanak az elménkben. És utána még az is lehet, hogy megtapasztalhatjuk a belső csöndet.
Leállhat végre a belső ostorcsattogás.
Önismereti munkánk, elakadásaink feldolgozása, megértése sokszorosan megtérül a spirituális utunkon is. Felnövésünk segíti a felébredésünk folyamatát kísérő élményeink integrálását, vagyis a pszichés jól-létünk biztos alapot adhat a csúcsélmények megéléséhez, feldolgozásához. E két folyamat összefonódik, segíti és támogatja egymást és persze minket is. Fantasztikus megélni, hogy az önismereti törekvéseink hogyan adnak szilárd alapot a spirituális fejlődéshez.
Ahogy haladunk önmagunk megismerésében, elfogadásában, önmagunk megszeretésében, úgy lesz egyre könnyebb mély, belső megélésünkből kiterjeszteni mindezt a körülöttünk lévő világra is. Legyen szó állatokról, növényekről, az élővilágról összességben, vagy a körülöttünk élő többi emberről.