Elindult bennem és szinte állandósult egy szorongás a karantén 6.-7. hetében, ami néha erősebb, néha pedig teljesen visszahúzódik. De folyamatosan ott húzódik meg mindennapi életem hártyája mögött. Mennyire vagyok felkészülve? Pszichésen, fizikailag, szellemileg az előttünk álló kihívásokra. Nem tudom mennyire vagyok felkészült egy váratlan és kiszámíthatatlan dologra, mert egy olyan életvitelt alakítottam ki magam körül, ami egy szigorú beosztásokon, rutinon, tervszerű felelősségen nyugszik. Ebbe, hogyan fér bele a váratlanság, a kiszolgáltatottság, és az ismeretlen? Pontosan ez az, amivel mindannyian kollektíven szembesülünk. Miközben gyakorlom én is, hogy felkészüljek majd a végére, rá kell jöjjek, hogy bennem még mindig sok a ragaszkodás és az azonosulás lényegtelen, átmeneti dolgokkal. Ezért foglalkozom én is a vírus okozta vészhelyzettel.

Önmagamat, barátaimat és klienseimet figyelve javasoltam a lelkierő témáját. Végül visszatértünk ahhoz a kérdéshez, hogy mi lesz velünk és hogyan fogunk tudni visszatérni az életbe, ha a kormány lazítani fog a korlátozásokon?

Adaptáció!

Igen ez az egyetlen út, nincs más! De hogyan lehet kifejleszteni az adaptációs intelligenciánkat?

Muszáj lesz, hiszen az apokalipszisben már semmi sem fog menedéket nyújtani. Valahogy azt érzem, hogy ha ez az elkerülhetetlen út, -amit még felfogni sem merek mindig-, akkor az odavezető útnak biztonságosnak kell lennie.

A barátaim zöme azt mondja, hogy kezdjünk el újra élni, amivel egyetértek, de néhányukon, a szűk és tágabb kapcsolati rendszeremben sem látom az igyekezetet a maximális biztonságra. Megelégelték ezt a helyzetet sokan és azt akarják, hogy visszaálljon minden a régi állapotába. Vannak viszont velem együtt (itt a csoportunkban is), akik nem akarjuk, hogy a régi állapot álljon vissza.

Mit jelent ez valójában?

Mit jelent az, hogy nem akarjuk, hogy a régi életünk visszaálljon?

Hangzott el ez a húsba markoló kérdés: “ ... lehet, hogy akik más életet akarnak, azok eddig úgy éltek, ami nem is volt jó számukra?”

Ami miatt hangulatomban állandósult egy szorongásos állapot az attól van, hogy jó lenne arra is gondolnunk, hogy a régi állapot visszaállításával totálisan a vesztünkbe rohanunk. Azonban rendkívül bosszantó, hogy ezzel a kérdéssel sokan nem akarnak foglalkozni. Még csak nem is akarnak ránézni sem.

Végül visszatérve a lelkierőhöz. Talán az egyetlen út a tudat szabadsága lehetne, de az egy hosszú élet gyakorlat/feladat témája. Akik meditálnak és járják az önismeret hullámzó kikövezett útját egyedül vagy támogatással, azok jól tudják, hogy a keleti bölcselet feltételezése szerint ebben az életünkben is elérhető lehet a tudat szabadságának nevezett állapot. Csak ki tudja, hogy mennyit kell hozzá gyakorolnunk?

Van, akinek csak pár évet és van, akinek még 50-et (most csak spontán mondtam valamit) és ez nyilván független a nemiségünktől.

Azon gondolkozom, hogy mivel ilyen szempontból nem tudunk biztosat, az a fontos, hogy hosszú életet biztosítsunk magunknak. Azért, hogy a hosszú élet alatt ez megtörténhessen. Szóval ma ide jutottam és azért írok most, mert rájöttem, hogy a tudat szabadságának kérdése a klímahelyzet és a vírus helyzet felett áll, ami a fontosságát illeti.

Ami nagyon elkeserítő az az, hogy sok lényegtelen dolog, amit csinálunk, arra jó, hogy ne lássuk meg a belső valóságot. A sok fecsegés! Ez az, ami az alapszorongásomat okozza, azt hiszem...

Csütörtökön találkozunk újra.
Rachel