Skip to main content
| Róza Ráchel | Bántalmazás

Miért olyan magától értetődő a gyermekkori bántalmazás?

Az elmúlt hónapok terápiás tapasztalatai megdöbbentettek: a hozzám forduló páciensek közül majdnem minden második nő élettörténetében beazonosítható volt a gyermekkori bántalmazás. Többségük a legjobb esetben is csak akaratlan túlkapásnak tartotta a gyerekként elszenvedett bántást, amit a nevelés feladatai által túlterhelt szülők a “szeretet nevében” tettek. Sokan “elkomolytalankodták” a pofonokat és a megaláztatásokat, azzal érvelve, hogy más nők sokkal súlyosabb bántásokat szenvedhettek el és mégis itt vannak, túléltek. Az ő szenvedésük ezekhez képest mérve “szinte semmiség”. Az ilyen és ehhez hasonló beszámolók egy, az egész világon meglévő jelenséget tükröznek, amit Alice Miller, egy rendkívül nagyhatású pszichológus, fekete pedagógiának nevezett el. Egy olyan, az életünket irányító erkölcsi termékről van szó, amely időtlen idők óta a szülők oldalán áll és a gyermekek ellen irányul. Miller egy olyan univerzális erkölcsről beszél, amelyet a keresztény vallás is megerősít a negyedik parancsolat által: „... tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened adott neked.” (Kiv 20,12).

Mit mond ez a parancsolat, miről szól ez az univerzális erkölcs?

Egyszerre írja elő a gyermekek, a tanítványok kötelező tiszteletét a szülők, a tanítók iránt és a szülők, tanítók kötelességeit a gyermekeikkel, tanítványaikkal szemben. Alice Miller szerint „a negyedik parancsolat látszólag legitimálja a szülőknek azt az erős vágyát, hogy a gyermekük szeresse és tisztelje őket”. Ez az erkölcs előírja azt is, hogy mit kell és mit nem szabad tennünk, de ahhoz semmi köze, hogy mit érzünk. Hiszen a valódi érzések nem előírásszerűek, nem parancsra születnek. Épp ezért a bántalmazást követő nehéz, fájó érzésekkel csak egyet tehetünk: lehasítjuk magunkról, de ezzel hazudunk önmagunknak és becsapjuk a testünket. Nehéz egy ilyen gyerekkori állapotból felnőni. (Wilber integrál elmélete szerint a felnőtté válás azt jelenti, hogy véget vetünk a tagadásnak, szembenézünk az elfojtásainkkal.)

Azzal, hogy lehasítjunk magunkról a bántalmazás nyomában fellépő fájdalmas érzéseket, átmenetileg becsaphatjuk a testünket, de sokáig nem tudjuk megvezetni. Mert a testünk mindent tárol és mindent tud, “ő” az élettörténetünk igazságának őrzője. És ez a test, Miller szerint, nem érti a negyedik parancsolat erkölcsi felfogását, nem tud vele mit kezdeni. Ha elkezdünk figyelni a testi tüneteinkre, akkor idővel rákényszerülünk, hogy az értelmünkkel is elkezdjük feldolgozni a testünkben rejlő igazságokat. És amikor ez megtörténik, akkor végre összhangba kerülünk önmagunkkal és megkezdődhet a kommunikáció a bennünk élő, de egykor elhanyagolt és megalázott gyermekkel. Ha végiggondoljuk a fenti gondolatmenetet, akkor rögvest megértjük, miért van ezeknek az embereknek szükségük masszív elfojtásokra és az igazi érzelmeik lehasítására ahhoz, hogy eleget tudjanak tenni a negyedik parancsolatnak. Pácienseim elmondásaiból egyértelműen kitűnik, hogy a túlélésük érdekében választották ezt a megküzdési módot. Szenvedéseik megélését valamilyen módon (ál)pozitív élménnyé kellett alakítaniuk, mert nem volt mellettük egy segítő Értő Tanú, aki látta volna, hogy mindaz, ami ott és akkor történt velük, az bűn. Ezeknek a gyerekeknek felnőve nem volt egyéb választásuk, minthogy fájdalmas élményeiket lehasítsák a valóságról, vagy enyhébb esetben, egyszerűen elfojtsák azokat.

Megfigyelhető azt is, hogy ezek a bántalmazott emberek felnőtt korukban védelmükbe veszik a szüleiket: dühüket és haragjukat inkább önmaguk ellen fordítják, olyannyira, hogy ebbe néha sajnos bele is betegednek. Nem ismerik fel, mit váltott ki belőlük a bántalmazás, és nem is akarnak vele szembesülni. A bántalmazásukat azzal magyarázzák, hogy inkább még jót is tett nekik a verés, mert a javukat szolgálta, hiszen a fejlődésüket akarták vele elérni a szüleik. Sőt, önmagukat hibáztatják. A probléma ezzel csak az, hogy az anno bántalmazott ember benne ragad valamiféle belső káoszban, zavarodottságban, vagy éppenséggel fel sem ébred fura homályállapotából. Ahhoz, hogy felébredjenek, az önismereti utazásuk során el kell vágniuk a belsővé vált szülő képeihez fűződő kötelékeiket, amelyeket a szeretet szóval szoktunk illetni, holott ebben az esetben ez nem a szeretet. Miller szerint ezek a kötelékek olyan összetevőkből állnak, mint a hála, a részvét, az elvárások, a tagadás, az illúziók, az engedelmesség, a szorongás és a büntetéstől való félelem.

Ha egy bántalmazott gyermekkort maga mögött tudó felnőtt meg tud szabadulni a romboló kötődéseitől, azt mondhatjuk: sikerrel zárult a terápiája. Ehhez viszont olyan emberre van szüksége, aki képes kísérni őt, aki lehetővé teszi számára, hogy felfedezze a saját történetét és hangot adjon a szülei viselkedése feletti felháborodásának. Ennek a legnagyobb haszna, hogy felnőttként szabaddá válik, és nem kell gyűlölnie többé a szüleit. Sokszor mondják, hogy ennek a belső munkának a megbocsátással kell végződnie, mondván, a megbocsájtásnak gyógyító ereje van. Én azt tapasztaltam, hogy intellektuálisan lehet, hogy végbemegy a megbocsájtás a páciensben, de a benne élő gyermek megmarad a kicsi gyermeki pozícióban, aki szeretné szeretni a szüleit, miközben végig a belsővé vált szülő képek irányítják az életét. Miller szerint az ilyen függőség kedvez a gyűlöletnek, mely bár nem tör felszínre, mégis aktív marad és később akár ártatlanok elleni agresszióban találhat utat magának. Miller azt mondja: „csak addig gyűlölünk, ameddig tehetetlennek érezzük magunkat”.

Kép forrása: Nagy Katalin Matild fotója