A kötődés mindennek az alapja?

Minden önismereti út kezdetén jó eséllyel előkerül az egyik legfőbb kérdés: “Milyen is a kapcsolatunk az anyánkkal?”. Volt/van-e egyáltalán kapcsolatunk vele? Ha igen, milyen? Bizalommal és szeretettel teli? Viharos, állandó küzdelmekkel tarkított? Hűvös, távolságtartó? Olyan, mintha a barátnőm lenne? Bántalmazó? Játszmákkal teli?

Az is lehet, hogy a párkapcsolati nehézségek hozzák felszínre ezt a  kérdéskört azzal, hogy hogyan is viszonyulunk a párunkhoz és a körülöttünk lévő emberekhez. És amikor erről gondolkodni, beszélni kezdünk, kezdenek összeállni a kirakós darabkái.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a pszichológia, és azon belül a fejlődéspszichológia számára a kezdetektől fogva az egyik legnagyobb kihívás magyarázatot lelni az anya-gyermek kapcsolatra és a közöttük lévő kötődés kialakulására. Rengeteg elképzelés született arról, mely tényezők és milyen erősen befolyásolják ezt a kapcsolatot. Sokáig hitték, hogy a kötődés kialakulása a születés után az anya/gondozó válaszkészségén, a gyermekre való ráhangolódásán múlik. A hetvenes évek kutatásai óta azonban már tudjuk, hogy sokkal előbb indul a történet.

A kötődési folyamat kialakulása valójában már a várandósság idején, az anya és magzat között zajló dinamikának köszönhetően elindul. Sőt, az anyai attitűd már a fogantatást megelőzően is létezik, a leendő anya saját tapasztalataiból, tudatos és tudattalan élményeiből, vágyaiból, fantáziáiból ered, majd a várandósság alatt folyamatosan gazdagodik, módosul. A kutatók azt is megállapították, hogy az anya kötődési mintái és belső anya-képe már a terhesség korai szakaszában előre jelzik az első év kapcsolatának minőségét, és gyermeke kötődési mintáját.

Ezt a különleges, a várandósság alatt az anya és a magzata között kialakuló kapcsolatot a szakirodalom anya-magzat, valamint prenatális, antenatális kötődésként tartja számon. Számtalan tényező van rá hatással, melyek közül az egyik legfontosabb a társas támogatás. Meghatározó, ahogy a baba apukája viszonyul, támogat, vagy éppen nem. De éppen úgy, ahogy az anya, az apa is hozza a maga hiedelmeit, családi, kötődési mintáit. És ahogy ők ketten összekapcsolódnak, azt a mintát adják tovább.

Azt hiszem, nem meglepő, hogy az anya és a gyermeke kötődési típusa többnyire egybeesik. Hiszen egy autonóm, magabiztos anya, akinek nincsenek gyermekkorából hozott feldolgozatlan problémái, nyitott és szabad tud lenni gyermeke jelzéseire, megfelelő tükrözést és válaszadást tud nyújtani neki, lehetőséget adva ezzel a biztonságos kötődés kialakulására. Egy elkerülő kötődési mintával rendelkező anya viszont már jóval gátoltabb gyermeke szükségleteinek felismerésében, így a kicsi jelzéseire sem lesz eléggé érzékeny. Végül, a saját megoldatlan konfliktusaival elárasztott anya nem lesz képes a megfelelő érzelmi ráhangolódásra, s így gyermeke is jó eséllyel frusztrálttá, zavarodott fog válni.

Ez a korai kötődés mintázat pedig jelentősen befolyásolni fogja a gyermek későbbi fejlődését, majd későbbi élete során a meghatározó kapcsolatait is. Igen, például a párkapcsolatát is. És igen, azt is, hogy később ő hogyan tud majd kapcsolódni a saját gyermekéhez.

Nem véletlen tehát, hogy az önismereti út első lépéseinél szembesülünk a kérdéssel, milyen is a kapcsolatunk az édesanyánkkal. És a párunkkal? És a körülöttünk lévő többi emberrel?

És sokszor az ad erőt a továbbhaladáshoz ezen az úton, hogy mi másképp szeretnénk csinálni. És amikor úgy érezzük, hogy nem megy, akkor önostorozásba kezdünk. De az is tény, hogy ha kitartóan megyünk tovább, számtalan kincset fogunk találni. Önmagunk elfogadása, megszerettetése, a felmenőkkel való megbékélés lehetősége mind-mind ott lesznek az út mentén.