Március 16-án meghalt a nagymamám.
Csodálatos és különc nő volt, nem állt be a sorba. Karrierje volt, tanult, sok pénzt is keresett, 20 férfi főnöke volt egy festékgyárban évtizedekig. Életvidám, harsány, erős, szókimondó, független volt és kicsattanó szexuális energia jellemezte. Utazott sokat, gyakran egyedül, imádta a természetet, a könyveket és a kártyát. 43 évesen özvegy maradt és ezután már csak szeretői voltak. Ebben a nagy Covid őrületben magához méltóan nem a Covidba halt bele, hanem úgy döntött, neki ez így elég volt és kedd reggel, a kertben ülve megállt a szíve. Azt kérte, ne hívjunk mentőt. Annyit kért, hogy vigyük ki a napfényre.
Hirtelen jött. Megrázott minket. Az egész család odagyűlt és órákig vele voltunk a nappaliban. Ott feküdt a kihülő teste a padlón 4 órán át, a mentősök azt mondták, ne mozgassuk. Még így holtan is az Erő sugárzott belőle. Körbeültük, simogattuk, búcsúztunk tőle, mind elmondtuk, mit köszönünk neki. Megható volt az egész. Nekem személy szerint az első közvetlen élmenyem volt a halállal. Sokmindent hiszek, erős a meggyőződésrendszerem, tapasztalatom is van arról, hogy a földi élet csak egy állomás. De mikor a halál megtörténik és közel történik, az nem filozófia. Előkerült egy régi-régi gyertya, amit évekkel ezelőtt én csináltam karácsonyra. Csak az ég tudja, hogy bukkant pont az elő most. A gyertyát maradék gyertyákból készítettem, újrahasznosítva a viaszt. Szép kis metafora, gondoltam. Meggyújtottuk. Ültem ott a lábainál, fogtam a lábfejét és könnyeztem. A veszteségtől is, de attól is, hogy éreztem, amit eddig csak hittem: AKKOR SINCS BAJ, HA BAJ VAN. Tudom, hogy ez a csodálatos lélek csak "kicsekkolt", csak elindult újabb kalandok után nézni. Tudom, hogy újra látni fogom. Tudom, hogy a világban Rend van és minden esemény a javamat és fejlődésemet szolgálja, még ha nem is látszik ez épp akkor.
Ezt szeretném nektek odaadni most.
Sose feledjétek: akkor sincs baj, ha baj van.
