A belső világomat sokszor nem tudom verbalizálni, mert azon túl mutat. A szavak azon kívül, hogy kifejezünk, félreértésekre-értelmezésekre adhat okot a szubjektív valóságunk fényében. Akikkel szavak nélkül is megértjük egymást pusztán egy pillantásból, egy ölelésből, egy mosolyból, jó eséllyel belém látnak.
Most jutottam el oda, hogy képeimmel egy sokkal integráltabb önmagam is kifejezésre juttassam. Most már nem olyan félelmetes tudomásul venni, ki vagyok én. Habár a traumáim örökre nyomot hagytak, az egészséges énrészem erősödik és egyre kevesebb teret kap a túlélő énem. Az egészséges énem nem köszönhetően egyre többet tudok elviselni és feldolgozni abból, ami velem történt és segít integrálni. Segít olyan személyekben is meglátni a szerethetőt, akik a szeretet nevében bántottak és lelki terrorban tartottak. Segít meghúzni a határaim és nem hagyja bekapcsolni a túlélő énem. Segít kimondanom: az anyám sose szeretett és én sose szerettem. Ezt azért tudom, mert most már képes vagyok érezni és megadni az önzet szeretetet. Nem hibáztatom őt, mert megláttam azt a szerethető kislányt benne, akit szintén sokat bántottak és csak szeretetre vágyott volna. Neki nem volt egészséges éne. Traumatizált énből nem lehet szeretni. Én hálát adok az életnek, hogy megadatott, hogy olyan állapotba kerüljek, hogy elkezdjek foglalkozni magammal. Sok határt kell még meghúznom..
Az anyai szeretet sokak számára annyira egyértelmű és sokan el se tudják képzelni, milyen az, ha nincs. Ha valaki azt mondja, szeret, az még nem biztos, hogy úgy van. Ezt én érzem. És az, hogy valaki nem szereti az anyját, még nagyobb tabunak számít. Ítélkezünk, hogy hát ez hogy lehet?! Ha nem lenne megbélyegzett a téma, sokkal többen, sokkal hamarabb jutnának túl gyerekkori traumáikon. Én nem fogok szépíteni, ez van. De sokáig csak szépítettem, ezért nem haladtam egyről a kettőre.
