Egy leányanya öröksége

A nevelő felajánlotta, hogy több zsebpénzt fogok kapni, ha jobban tanulok, és reméli, már kivertem a fejemből, hogy megtartom a babát, úgyis arra a sorsra jutna, mint én, kire az anyja se néz.

A legjobb lesz, ha elvetetem, ismételgette. Biztosan, mondtam, mire ezt ő kijelentésnek vette. Rendben, máris foglalom az időpontot - elszürkült foga kivillant, ahogy beszélt a telefonba - igen, mihamarabb, akár ma is tudnánk menni. Én meg zavartan álltam a fülledt irodában, mert eszembe jutott a tegnapi beszélgetés az osztályfőnökömmel. Egyéni tanrendet ajánlott, bízik bennem, hogy terhesen is elvégzem az iskolát. A picinek is talált egy házaspárt, akik mindent megadnának neki, és mikor felnőne, találkozhatnánk újra, és elmondhatnám, hogy mindig is szerettem, nevet is adtam neki, de nem tudtam volna felnevelni. 

A nevelő elismerően hallgatott, ahogy elsétálunk a Városmajor mellett. A fák mintha erőtlenül utánam nyúltak volna. Lehet igaza van. Jobb lenne mindkettőnknek, ha kiszednék belőlem. De mit mondok majd a tanáromnak? Csalódni fog. Talán azt hazudom: elvetéltem. Megérkezünk a rendelőbe. Négyszemközt szeretnék beszélni az orvossal. Remeg a lábam, alig bírok nyelni. Az arcom vörös érrózsák kezdik behálózni. Ismerős az érzés. Minden rendben lesz, biztat az idős úr. Jó, hogy nem szóltam Judit néninek. Csak lebeszélt volna, de a csalódását képtelen lett volna leplezni. Kérik, vetkőzzek le. Előkészítenek a műtétre. Marha vagyok, amit visznek a vágóhídra. A fejembe vér zúdul, fölpattanok, és zokogva magamra cibálom a ruháimat. A Majoron szaladok keresztül. Mintha lőnének rám, ahogy lábam alatt ropognak a falevelek. Néha hátrapillantok. Már nincs messze. A tanítóm háza előtt állok, és kisóhajtok tíz kilónyi bűntudatot, mert nem kellett újra átélnem. A nevelő pár hete jött, nem tudhatta. Most majd megtudja. Meg fogja érteni. Vagy elzárja a zsebpénzt. Miből veszek majd dohányt? Megsimítom a hasam, és mélyre szívom a nyers, őszi levegőt. Még az enyém vagy. Nem csöngetek fel. Nem lettem áruló.

Egy leányanya öröksége 

Anyám arra tanított, rendben van, ha egy gyerek összeszorult gyomorral ül az intézet ablakában, ahol a lecsapódó lehelete tócsát alakított már a lábai alatt, és legszívesebben elmerülne benne a tenyerében szétmálló papírmadárral, amit ajándékba szánt az édesanyjának karácsonyra. Én most mégis ígéretet teszek neked, mindig melletted maradok. Ugye elhiszed? 

Anyám arra tanított, rendben van az, ha az agyból kivájt anyaalak mozaikdarabjai egyszer csak maguktól összeállnak, és a létrejött lidérc sunyi léptekkel megjelenik az iskolaudvaron, majd  szilánkosra töri gyermeke hónapok alatt összeeszkábált lélekbunkerét egy lazán odadobott hogyvagy régláttalakkal, majd hamar a lényegre térve elkéri gyereke mobiltelefonját, mert hallotta, hogy az apja vett neki egy Nokiát, de az anyának most nagy szüksége lenne rá, csak kölcsönbe, amíg megkapja az első fizetést. Neked sem tudnék nemet mondani, bármit odaadnék, de már nincs semmim sem. Ugye elhiszed? 

Anyám arra tanított, ha megszültelek, és a karomon ülsz majd, az emberek készségesebben nyúlnak zsebükbe a Széll Kálmánon. Nem szívesen vittelek magammal, de legalább így velem lehettél, és bár törölgették szemüket a járókelő édesanyák, azt már nem látták, hogy miután eltettem a pénzt, meleg takaróként óvtalak az ölelésemmel. Vettem volna neked játékot, ruhácskát, de a dohány gyorsan fogyott. Ugye megérted? 

Anyám arra tanított, rendben van, ha egy nő az új szerelemét választja a gyermekei helyett. Azt ígérte pár nap, és kivisz minket, csak meg kell győznie a férfit, hogy mi is mehessünk. Közben mind a négyen gyökeret eresztettünk a hegyen terpeszkedő zaciházban, ahogy az idegtépő várakozásunkat elmosták az évek. Sosem felejtem el rezzenéstelen arcát, semmitmondó tekintetét, amikor egyszer véletlenül összefutottunk a Keletinél, és elmondtam, hogy már tizenhárom évesen megvolt az első abortuszom. Nem akart figyelmeztetni, hogy ne a pasizással akarjam pótolni az űrt, amit ő belém taposott, de ahogy most nézlek téged, a pici kis szád, a pisze orrod, nem létezhet olyan férfi, akiért elhagynálak, és ha majd elkezdenek megkörnyékeznek fiúk, elmondom: ne hidd, hogy megéri néhány kedves szóért olcsó húsként eléjük vetni a tested. Ugye majd megérted? 

Anyám arra tanított, senki se legyen számomra annyira fontos, hogy fájjon elveszíteni, most mégis megsemmisülök, ahogy elképzelem, másnak kell odaadjalak. Nem is tudom megtenni, hiába mondják: alkalmatlan vagyok az anyaságra. Miért nem hiszik el, hogy van elég erő bennem, csak bíztatásra lenne szükségem, és segítségre. Ugye te megértesz?