Anya vagyok. Kimerültem

Szeretettel Barátnőmnek, és minden Anyának!
Hogy tudjuk és érezzük – itt vagyunk egymásnak, hogy megfogjuk egymás kezét a nehéz helyzetekben!

Ha tudtam volna, mi vár rám, nem vágok bele.

Pedig vágytam rá, akartam, készültem rá. Testileg és lelkileg. Beletettem mindent, amire csak képes voltam. És mi van most?

Teljes kudarc. Vagy legalábbis az érzés. Itt van 3 gyerek. Telis-tele problémákkal. Ja, hogy ezt nem mondta senki, hogy a gyerekekkel problémák is érkeznek? Nem, nem csak olyan sima kis hétköznapi nehézségekre gondolok, hanem az életet átíró, létezésed lényegéig hatoló, mindent felforgató problémákról, betegségekről és állapotokról, amelyeket a gyerekek a születéssel hoznak magukkal, amelyeken ha belepusztulsz, sem tudsz változtatni, amelyekbe beletörik a bicskád, pedig küzdesz, mész, csinálod. Beleteszel mindent, annál is többet, nagyon jó anya akarsz lenni, mert jó anya vagy! S majd amikor eltelik így 10-15 év, egyszer csak azon kapod magad, hogy egyedül vagy. Fáradt vagy. Semmivel sem lettél jobb anya. Hogy ezt már a gyereked is látja és meg is kapod tőle szemrehányás formájában. Bezzeg a barátnőm anyukája….. Hogy a férjed sehol, hogy egyedül nyomod az igát, de nem megy.

Mégis hol rontottam el? Ennek tényleg ennyire nehéznek kell lennie? És ezt miért nem mondta senki? Miért csak azt a szivecskés csöpögős, rózsaszín ködbe burkolózós, ábrándos képet mutatja a világ a nagycsaládról? És nem, a végén nem hogy köszönet (hála …..röhej) nincs érte! Erről ne is álmodj! Amikor a gyereked rájön, hogy máshol mennyivel jobban élnek, hogy van pénzük, hogy utaznak, hogy bezzeg ott milyen jókat főz az anyuka minden nap, hogy mer’ amott minden jobb, és nem is ideges, és nem kiabál, és figyel és mindig van rám ideje és……. Na akkor állsz ott kimerülten, fáradtan, egyedül, segítség nélkül, hogy én nem ezt és nem így akartam. Nem így képzeltem. Mardos az önvád, mert magadat hibáztatod, és lefelé húzó örvényben azt az utolsó, legfontosabb motivációt, köteléket is elveszíteni érzed, ami eddig összetartott, hogy de hát szeretem őket. Igen, ez a legborzasztóbb érzés a világon, amikor fáradt és kizsigerelt anyaként ránézel a gyerekeidre, akik iránt nem érzel semmit. Az agyaddal pontosan tudod, hogy mennyire szereted, hogy értük mindent, de nem érzed. Olyan értelmetlen és kilátástalan a világ, a küzdelem. Egy olyan harcmezőn érzed magad, ahol bárhonnan rád törhet az ellenség, ahol nincs nyugalom, nincs biztonság, nincs pihenés. Egyáltalán mi az, hogy biztonság? Van ennek a szónak értelme egyáltalán?

Ráadásul már azt sem tudod, ki vagy. Hova lett az a nő, akit ismertem? A tervek, a vágyak, a hobbik, hisz annyi minden van még bennem! De meg vagy kötözve. Kilátástalan, reménytelen és soha véget nem érő mókuskerék az életed, ahol a gyerek örömforrásból egyszercsak akadállyá válik, belső és külső erőforrásaid pedig fogytán. Ezzel fordítottan arányosan csökken az önbecsülésed és a hited, és nő benned a szorongás, a félelem a jövőtől, és a lelkiismeretfurdalás, az alkalmatlanság érzése, hogy életed legfőbb projektjében kudarcot vallottál.

Mázsás súlyokkal, láncokkal a bokádon vonszolod magad előre az úton, és amikor néha úgy érzed, most lépnél, ugranál, változtatnál, új utat keresnél, a béklyó visszahúzó erejével szemben egyszerűen tehetetlennek érzed magad.

Végtelenül kiábrándult, elkeseredett, magányos küzdelemmé tud válni a gyereknevelés a túlélésért való küzdelem segítség, háttér, támogatás, megfelelő közeg nélkül.

Mindeközben hiába tudod, hiszen tanultad, akartad, vállaltad, mi több vágytad – hogyan legyél jó anya, hogyan támogasd a gyermeket az útján, aki kiszolgáltatott, rád van utalva -arra is rá kell jönnöd, hogy mindezt nem tudod neki megadni. Hogy képtelenség. Hogy ő ugyanúgy sérül általad, mint anno te sérültél a szüleiddel való kapcsolódásban, hogy a hibákat, amiket annyira szerettél volna elkerülni, magad is újratermeled. Pedig annyi mindent megtettél, és annyira jól akartad……!

Mígnem ki tudod mondani nyugalommal és önmagad felé elfogadással, hogy ennyire voltam, ennyire vagyok képes. Nem tudok ennél többet tenni. Amikor képes leszel kérni és elfogadni, segítségért kiáltani és elhinni, hogy jogos, ha azt érzed, pihenned kell. Jogos, ha azt érzed, eleged van. Jogos, ha azt érzed, kiszaladnál a világból. Ér fáradtnak lenni, ér sírni, ér kiabálni! És fontos magadból kiadni, segítséget kérni, elfogadó és támogató közeget, közösséget találni. Hogy tudd, nem vagy egyedül! Hogy tudd, mindez túlélhető, feloldozható! És hogy lásd, mekkora értékké és micsoda erőforrássá válhat ez benned! Nem azért, mert mindent jól csináltál, nem. De már ezt is tudni fogod – nem kell mindig mindent jól csinálni. Elég - elég jónak lenni.