A hit próbája

Már nem számoltam a napokat. Azt sem tudtam már, nappal van vagy éjjel, a nyirkos, mocskos cellában mindig koromsötét volt. A föld alatt volt a börtön, se hang, se levegő nem szűrődött be soha. A falhoz volt láncolva kezem, lábam, a vasak mentén a gennyes húsom dagadt sajogva. Nem emlékeztem, mikor dobták be az utolsó falat kenyeret, vizet is csak ritkán kaptam, akkor is mindig belevizeltek előtte az őrök. Öklendezve ittam meg, de a szomjúság erősebb volt az undornál. Egyre sűrűbben jöttek be a papok verni és kínozni. Mivel nem mondtam el, amit tudni akartak, minden nap újabb és újabb kínzásokkal próbáltak megtörni. Felállni már egy ideje nem tudtam, az egyik térdem és a csípőm is el volt törve. Ujjaimról egyenként leszaggatták a körmöket, a jobb szememre megvakítottak. Nyomorék módjára fetrengtem a saját véremben és ürülékemben. De meghalni nem hagytak, arra nagyon vigyáztak. Hiszen halott ember nem beszél, és az nem volt céljuk, hogy elnémítsanak. Az elején még meg is erőszakoltak párszor, de ebben az állapotomban ezzel nem zaklattak tovább.

Neveket akartak tőlem, a társaim nevét, akik a Tanítók csoportjába tartoztak velem együtt. Tudni akarták, hol találkozunk, és hol vannak a könyvek. Nem beszélhettem, ezerszer meghaltam volna inkább, mintsem eláruljam őket és saját hitvallásom. A papok kezdték érezni, hogy nem fogok beszélni, én azt hittem akkor, hogy fel fogják adni és megölnek. Készen álltam erre. Tévedtem a terveiket illetően, és abban is, hogy készen állok arra, ami következik.

Ájulásból eszméltem, jöttek megint. Nem értettem meg azonnal mi történik, amíg meg nem hallottam a fiam hangját. Anya! Hozzám futott, átölelt kicsi karjaival. Anya beteg vagy? Nézett rám aggódva. Jaj édes kicsikém, semmi baj, semmi baj… Remegni kezdtem minden porcikámban. Elszakították tőlem, a padlóra lökték, sírni kezdett, engem hívott. Démoni gyűlölet szakadt ki torkomon, minden maradék erőmmel téptem a láncaimat. A fiamat neeee! Ti mocsok, rühes állatok!!! Csak három éves!!! Az Isten szerelmére… csak egy gyerek!! Az őrület szele megcsapott. Tudtam, hogy bántani fogják, itt előttem. Mindenre képesek voltak. Az volt az elképzelés, hogy addig kínozzák a gyerekemet a szemem előtt, amíg nem beszélek. Hamar munkához is láttak. Amikor a második ujját akarták eltörni, nem bírtam tovább, elmondtam nekik, hol vannak a többiek. Tudtam, ha hazudok, rájönnek és tovább folytatják. Minden mindegy volt már. A fiam kiláncolva, vérbe fagyva, ájultan feküdt. A papok elmentek. Nem tudtam közelebb menni hozzá, nem ért odáig a láncom.

Elárultam mindenkit! Zokogni se volt erőm. Ütöttem a fejem a kőfalba, míg el nem ájultam a fájdalomtól. A papok még aznap visszajöttek. Mivel megkapták, amit akartak, meg is találták a többiek egy részét, mindkettőnket megöltek egymás után. Előbb a fiamat, aztán engem.

* * *

A könyv kifordult kezemből, a földre zuhant, én pedig egy álomszerű térben találtam magam. Egy kör közepén álltam meztelenül, a nyakamban egy biléta lógott „ÁRULÓ” felirattal. Erős lámpák világítottak meg, egy színpadon álltam, ami valójában egy cirkuszi porondnak tűnt. Több száz kilósnak éreztem a testem. Szerettem volna a földre rogyni, de mégsem tettem meg. A vakító fényekhez hozzászokva, hunyorogva próbáltam körbetekinteni. Nagyon sokan álltak a nézőtéren, egy tömött lelátóhoz tudnám hasonlítani, amit láttam. A közönség arctalan emberekből állt, mégis egyértelmű volt, hogy engem bámulnak. Megalázó volt ez a kiszolgáltatott helyzet, de nem mozdultam. Úgy éreztem, mindezt megérdemlem. Azt is tudtam, mi következik: hamarosan elindult a kövek zápora. Percekig dobáltak minden oldalról, sajgott az egész testem, térdre rogytam, de nem léptem ki a céltáblából.

A kőhullás aztán egy csapásra abbamaradt, a villanyokat lekapcsolták, teljesen sötét lett. A földön feküdtem arccal lefelé, a szívem dobbanását figyeltem, miközben az összes társam tekintete megjelent elmémben, akik miattam a papok kezére kerültek. Nehéz volt lélegezni. Az egyéni sorsuknál még maróbb fájdalmat jelentett arra gondolni, hogy a Tanítások elvesztek, hogy a csoport megszűnt, hogy a fényt nem tudta már senki továbbadni. A hitemet árultam el gyengeségemmel és megöltem rengeteg embert.

A padló süppedni kezdett mázsás terhem alatt, mint egy ragadós tésztamassza beszippantott, majd ellepett. Tovább és tovább süllyedtem, majd beleestem egy gödörbe, ami teljesen sötét volt. Rezignált apátiában úszott lelkem, annyira csalódott voltam a viselkedésemet illetően. Testem minden porcikája fájt, tele voltam zúzódásokkal és horzsolásokkal. Felültem. Még mindig rajtam volt a felirat, megtapogattam kezemmel. Akkor vettem észre, hogy a Mesterem ajándéka is a nyakamban lógott egy vékony selyemszálon. Ahogy a kezembe fogtam, elkezdett halvány fénnyel világítani. Tenyeremben tartottam, de nem igazán tudtam, hogy lehetne a segítségemre ez a gyöngy, vagy egyáltalán, hogyan tudna engem innen bármi is kimozdítani. Leraktam a földre és csak nézegettem. Lassan kibontakozott Mesterem arca a sötétben. Velem szemben ült le. A vállán ült Libellula is. Örültem nekik, de mégsem váltottak ki belőlem komolyabb érzelmi reakciót. Szótlanul néztük egymást sokáig a Mesterrel. Majd ő törte meg a csendet gondolataival.

Mindig elcsodálkozom, milyen kreatív az emberi bűntudat. Én is ott voltam a lelátón. Ugye tudod, hogy ezt mind magadnak teremtetted? Az összes részletet. Bólintottam. Ő folytatta.

Tudom, miben vagy most. A legtöbben átmennek ezen, mert ez a próba igen nehéz. A földi életben a testtől és a testi szenvedéstől elvonatkoztatni rendkívül nagy kihívás. Főleg, ha nem is a saját testünkről van szó, hanem szeretteinkéről. Te készen álltál arra, hogy saját életed feláldozd, de arra nem, hogy gyermeked szenvedését nézd végig.

Itt szünetet tartott. Ahogy beszélt, újra átéltem az érzéseket, amik a börtöncellában kínozták testem, lelkem. Kis idő múlva folytatta.

Emberi módon választottál, senki sem vet meg ezért, de nem ez volt a legjobb megoldás. A társaid mind meghaltak ezután, száznál is több ember veszett oda, és a Tanítók vonala megszakadt. A szélesebb jó helyett gyermeked testének megmentését választottad, ráadásul végül ő sem menekült, ami várható volt. Tudnod kell, hogy ő maga készen állt az áldozatra.

Ezen a mondaton fennakadtam, kérdőn néztem rá.

Azért született fiadként, mert a sorsában ez meg volt írva, készen állt a szenvedésre és az áldozatra. Sőt, ezt a feladatot ő választotta. Úgyhogy bizonyos szempontból, elvetted tőle a lehetőséget, hogy beteljesítse sorsát.

Ekkor kezdtem el könnyezni, nem hittem el, amit mondott, nem bírtam felfogni.

Biztos vagy ebben, Mester?

Igen. Én voltam a fiad.

Kezembe temettem arcom, elviselhetetlen volt az érzések kavalkádja bennem.

Alma, amikor eldöntöttük, hogy én leszek a fiad abban az életben, mindketten tudtuk, hogy ez a dolog két esélyes. Ne hibáztasd magad! Nem volt egy könnyű helyzet, belebuktál, de mind belebuktunk ebbe párszor, higgy nekem.

Megérintette a kezem, sugárzott belőle a szeretet, fényt vetett a sötét földfalakra.
A magasabb ügyet kellett volna szolgálnom, bármi áron is, igaz?
Abban a helyzetben és abban az életben ezt a feladatot vállaltad, úgyhogy igen.
Mit tegyek, Mester?

Menj vissza és próbáld újra.

Részlet Lengyel Zsuzsa Édua Bardo című könyvéből

További részletek a könyvről