Ez itt az én történetem, amelyet Lengyel Zsuzsa Édua írónő írt meg helyettem, de nem nélkülem, a saját szemüvegén keresztül. Így segítve, hogy a valódi hangom minden sallangtól, befolyásoló érzelemtől mentesen csendülhessen fel. Helyettem írt, de nem nélkülem. Akinek pedig füle van rá, hallani fogja, hogy minden szóban ott cseng a valóság.
Lengyel Zsuzsa Édua vagyok. Mindig foglalkoztatott a női közösségek energiája, és az élet nem is oly régen elém sodort egy születőben lévőt. Csatlakoztam a csoporthoz és a közösség vezetője - valószínűleg megérezve kíváncsiságom és odaforduló figyelmem - felkeresett egy nap, hogy együttműködésre hívjon. A közösség egyedülállóságát a szakértői háttér adja, és hogy a vezetője maga is szakember. Engem mégis a szakmaiságon túl elsősorban a klinikai szakpszichológus mögött álló ember érdekelt nagyon.
Mikor megláttam Ráchelt, azonnal megsejtettem, miért pont ő és miért pont ez a női kör az, amely magához hívott. Jött, mosolygott, mesélt és egyszerre megjelent a Nő. Minden színével, minden fényével és árnyékával, minden hangjával és csendjével. A nő, aki már tudja, honnan jött és hova tart, az ember, aki már képes őszintén megmutatni azt, aki. Cicoma, harsányság és színház nélkül.
Megkértem hát, meséljen nekem Ráchelről, a nőről, aki ezt a közösséget alapította. Ő pedig mesélt nekem a kislányról, akinek a szülei mindennél jobban szerették egymást, őt viszont mindig különös gyereknek tartották. Az anyja gyakran mondta is neki: „Nem tudok mit kezdeni az energiáddal!”. Felnevelése sok nehézséget okozott a szülőknek. Mesélt a kisiskolás lányról is, akinek nem volt saját hangja, hogy beszéljen a gyászról, amikor a kicsi húga meghalt. Mesélt arról a Ráchelről, aki idejekorán megismerte a magányt.
Megmutatta nekem a gyermeket, aki szenvedett tekintélyelvű apja szigorúságától és anyja passzivitásától. És akinek elveszett a hangja. Mert nem tudta megvédeni és felvállalni önmagát, nem merte elmondani a vágyait, mert félt a következményektől. Hallgattam történetet a kiskamaszról, aki megértette, mit jelent az, ha valakinek „túl nagy” a szíve, ahogy azt az orvosok is mondták. Láttam az érzékeny tinédzsert, aki próbálta elfogadni nővé alakuló testét, miközben kishitűségében folyton bizonygatta, hogy nemcsak szép, de okos is. Megmutatta nekem azt a gimnazista lányt is, akit szépsége miatt több hátrány ért, mint előny, akit kiközösített a többi kislány, mert a fiúk mindig csak vele akartak barátkozni.
Beszélt nekem a fiatal Ráchelről, aki végül megtanulta szeretni a testét és élvezni a nőiségét, ugyanakkor mégsem tudott a férfiakhoz teljes lényével eljutni, mert legtöbben leragadtak a külcsínnél. Közben pedig ez a fiatal nő rendíthetetlenül kereste a saját hangját. „Hol és hogyan fog ráakadni a valódi önmagára? Hogyan védje meg a határait? Kitől kérjen eligazítást?”
Húszas évei elején aztán megérkezett az a hangja, ami nem tűrt semmiféle tabut és ami olyan erős volt, mint egy amazoné. Ezzel a hanggal reagált minden támadásra és ezzel védekezett minden agresszió ellen. Idővel aztán sok könny és nehéz tapasztalat után ráébredt a nyilvánvalóra: ez a hang sem az ő hangja. Így a keresés tovább folytatódott.
Mesélt nekem a feleségről, akivé 21 éve lett és arról is, hogy ez a női szerep a mai napig az egyik legnagyobb tanítómestere, itt jelenik meg a kihívások, a nehézségek és az örömök nagy része. Feleségként tapasztalta meg például azt is, hogy az önmagát feladó nő, majd a megtalált amazon-hang sem minden esetben jó és hasznos. Itt kezdett el a belső hangja igazivá szelídülni. Önismereti útja segített rátalálni erre az új változatra, ami már végre a belső szabadságát jelentette.
Ez a hang nem korlátozta többet, nem volt lekicsinylő, sem elítélő. Nem késztette önfeladásra, sőt inkább segítette képviselni önmagát a nehéz helyzetekkel kapcsolatos döntéseiben. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte valódi, belső hangjának erejét, azt a bizonyos Más hangot. Ez az újnak tűnő internalizált hang azt üzente neki, hogy egyáltalán nem „önző” dolog felszólalni a kapcsolataiban, valamint megerősítette abban is, hogy tényleg tudja, mit akar és hogy van már kellő tapasztalata arról, mit kell tennie az életében.
Elhozta nekem Izát és Olivért is, akiket a szíve alatt hordott és akik anyává avatták őt. Anyává, aki büszke és féltő, aki másképpen akarta csinálni: jobban, szebben, szabadabban. Anyává, aki a mai napig küzd a bűntudatával, amiért nem tudta fiát egészségesen világra hozni. Anyává, aki mindent megtesz és néha úgy érzi, sosem elég.
Azután elvitt engem Auschwitzba, ahol nagymamája és húga kilenc hónapig raboskodtak. Itt sokat voltunk csendben, a szoba megtelt fémes szagokkal és rettegő vibrálással. Néztem őt és szerettem volna nagyon sokáig sírni. Megmutatta nekem a nagymama fényképét is, aki túlélte a haláltábort. Ez az erős nő a húgát is megmentette a haláltól vakmerőséggel, bátorsággal és női fondorlattal. Ezzel a cselekedetével női küldetést írt a család történetébe, így Ráchelébe is: “... összefogni mi, női testvérek és egymást segítve nem feladni a legnagyobb nehézségben és pokolban sem.”. Személy szerint én azt hiszem, hogy unokája pont ezt a küldetést valósítja meg most, egy modernebb formában.
Ebben a pár órában láttam a nőt, aki egy közülünk, láttam Ráchelt, aki a nőtársam. Az embert, aki a saját tapasztalataiból kiindulva és azokat megosztva egy képletes tábortüzet szeretne létrehozni, ami mellé leülhetünk, ahol mi, nők megmelegedhetünk és elmondhatjuk egymásnak, mi fáj vagy épp minek örülünk. Egy megtartó közösséget, ahol nincsenek tabuk, nincs ítélkezés, egy helyet, ahol lehetünk gyengék és elesettek, vagy éppen vidámak és erőtől duzzadóak, pont olyanok, amilyenek éppen vagyunk. Egy teret, ahol arra törekszünk, hogy mindenki egyre közelebb juthasson a saját útjához és igazságához, egyre közelebb a valódi saját hangjához, egy Másik hanghoz, ami a legmélyebb és legtisztább önvalónkból fakad.
