Nem a sín tűnik el. A nő emelkedik fölé.

Az integrált nőiség térképe – egy festmény története

Évekkel ezelőtt, amikor kitaláltam, mit szeretnék látni ezen a képen, Ken Wilber integrál elméletének négy kvadránsát vettem alapul. Nem tankönyvi okoskodásból, hanem mert nagyon pontos keretet adott ahhoz, ami régóta foglalkoztat: Mit jelent nőnek lenni? Mi minden alakítja azt, ahogyan nőként létezünk a világban, és mi magunk hogyan vagyunk mindazzal, amit kaptunk, megélünk és továbbviszünk?

Wilber négy különböző nézőpontból közelít az emberi létezéshez. Én ezt a négyes struktúrát gondoltam tovább a női lét szempontjából.

ÉN – ahogyan belülről megélem magam nőként

Az ÉN a saját belső világom. Ahogyan nőként érzem és megélem magamat. A saját nőiségemhez, vágyaimhoz, érzéseimhez, szükségleteimhez és a saját hangomhoz való viszonyom.

Ki vagyok én nőként? Mit érzek magaménak abból, amit nőiségnek nevezünk? Mi az, amiben szabadnak érzem magam, és hol hallgatok el? Mennyire tudom meghallani és képviselni a saját hangomat?

AZ – a test, amelyben a nőiségemet élem

A testem. A biológiai női létezésem: a hormonrendszerem, az idegrendszerem, az immunrendszerem, a genetikai örökségem, a szexualitásom, a termékenységem, az egészségem, a betegségeim és az öregedésem. A nőiséget nemcsak gondoljuk és érezzük. Testben éljük és ez a test egész életünk során változik. Más testben élünk kamaszként, fiatal nőként, egy várandósság vagy szülés során, a menopauza idején vagy idősebb nőként. És közben az is változik, ahogyan ehhez a testhez viszonyulunk.

MI – a nő, aki a kapcsolataiban is formálódik

A MI a nőiségem a kapcsolataimban. Én és az anyám. Én és az apám. Én és a párom. A gyerekeim, a barátnőim, a számomra fontos másik.

Hogyan látnak engem nőként? Mit tükröznek vissza rólam? Mit tanultam meg ezekben a kapcsolatokban arról, hogy milyen nőnek lehet lenni? Hogyan tudok közel kerülni valakihez úgy, hogy közben önmagam maradjak?

A nőiségünk nem légüres térben alakul. Kapcsolatokban születünk, kapcsolatokban sérülünk, és sokszor kapcsolatokban találunk vissza önmagunkhoz is.

AZOK – mindaz, ami már előttünk is létezett

Az AZOK számomra a tágabb világ, amelybe beleszületünk. Anyák, nagyanyák, dédanyák történetei. Családi sorsok és elhallgatások. Transzgenerációsan továbbadott minták. De ugyanígy ide tartozik az a társadalmi és kulturális közeg is, amely megtanít bennünket arra, hogy mit jelent nőnek lenni, hogyan „kell” viselkednünk, mit szabad akarnunk, és mit nem. Vagyis nemcsak azt hozzuk magunkkal, amit a családunktól kaptunk. Egy egész kultúrába, korba és társadalomba születünk bele.

Számomra ez a négy terület együtt rajzolja ki az integrált nőiség térképét.

A női lét nem pusztán belső élmény. Nem pusztán biológia. Nem pusztán kapcsolati történet. És nem pusztán családi vagy társadalmi örökség. Ezek állandóan hatnak egymásra. És együtt alakítják azt, ahogyan nőként önmagunkat megéljük.

A nő a kép közepén

A festmény közepén nem egy hús-vér nő van. Ez nem egy önarckép. Ez egy szimbolikus nőalak, akinek az arcában generációk női vonásai mosódnak össze. Én a saját nagymamám és édesanyám tekintetét is látom benne, és ott vannak benne az én vonásaim is. De számomra ez az alak nem rólunk hármunkról szól. Inkább a nők sokaságáról.

Arról, hogy egyikünk sem önmagában kezdődik. Ott vannak bennünk más nők lenyomatai. Az arcunkban, a testünkben, a mozdulatainkban, a kapcsolatainkban, néha még azokban a mondatokban is, amelyek egyszer csak kijönnek a szánkon, és magunk is meglepődünk, mennyire ismerősen hangzanak. De attól, hogy hordozzuk őket, még nem kell pontosan ugyanazzá a nővé válnunk, mint akik előttünk voltak. És ezért fontos nekem a középen álló nő mozdulata is.

Nem birtokolja az integráltságot, hanem nyúl érte. Mert az önazonosság számomra nem egy állapot, ahová egyszer csak megérkezünk és hátradőlünk.

Folyamatos meló.

Újra és újra kibogozni, mi az enyém. Mi az, amit hoztam. Mi az, amit mások mondtak nekem arról, milyennek kellene lennem. Mi az, amit szeretnék megtartani. És mi az, amit már nem akarok ugyanúgy továbbvinni. Nem azért, hogy megtagadjam azt, amiből jöttem, hanem azért, hogy legyen választásom abban, hogyan megyek tovább.

A sín, amit évekig nem láttam

A minap viszont történt valami furcsa. Az egyik nagyon mély női csoport záróköre volt. Ott ültem a teremben, szemben a képpel. A csoport addigra megérett, létrejött közöttünk az, amit én magamban a 21. századi vörös sátor szövetének nevezek: az a különös, megtartó női tér, amelyben már igazán közel lehet menni önmagunkhoz és egymáshoz. Évek óta nézem ezt a festményt. És ahogy ott ültem, hallgattam a többieket és néztem a középen álló nőt – benne különösen a nagymamám fiatalkori vonásait –, egyszer csak megállt bennem az ütő.

Észrevettem a nő lába alatt egy sínt. Egy merev, rideg vágányt. Rengetegszer néztem már ezt a képet. Soha nem láttam. Fogalmam sincs, hogy a festő szándékosan festette-e oda. És igazából nem is ez a fontos. Én abban a pillanatban sínként láttam. És azonnal behasított a nagymamám története.

A nagymamám holokauszt-túlélő volt. És ott állt előttem a képen ez a nő: az arcában generációk lenyomatával, a lába alatt a történelemmel, a megváltoztathatatlan múlt vágányával, miközben a keze fölfelé, az integráltság felé nyúl.

És hirtelen letisztult bennem valami.

A múltat nem lehet kitörölni. Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Az önismeret sem azt jelenti, hogy kiradírozzuk magunkból azt, ami fájt. És az integráció sem azt, hogy egyszer csak eltűnnek a sebek, a családi történetek vagy azoknak az embereknek a sorsai, akik előttünk éltek.

A sín ott marad.

De a nő áll.

És fölfelé nyújtózik.

Nem indul el automatikusan azon a kényszerpályán, amelyet készen kapott.

És egyszer csak megszületett bennem a mondat:

Nem a sín tűnik el. A NŐ emelkedik fölé.

Nekem ma ezt jelenti az integrált nőiség. Látni azt, amit kaptam. A szépet és a nehezet is. Látni a saját történetemet, a testemet, a kapcsolataimat, a családi és kollektív örökségemet.

Nem megtagadni.

Nem kiradírozni.

De nem is változatlanul továbbvinni.

Hanem megismerni, megdolgozni, és közben újra és újra megkérdezni magamtól:

Mi az enyém? Mit szeretnék megtartani? És mit szeretnék már másképpen élni?

A kép pedig mostantól ott van az új központ nagy csoporttermének falán. Erre nézünk rá minden csoportalkalommal. És azt hiszem, még nagyon sok nő története fog megszületni előtte.

Talán időről időre mindannyian megláthatunk majd benne valamit a saját arcunkból, azoknak a nőknek a történetéből, akik előttünk jártak – és abból a szabadságból is, hogy nekünk nem kell mindent ugyanúgy továbbvinnünk.

Elméleti kiindulópont: Ken Wilber integrál elméletének négykvadráns-modellje. Az ÉN–AZ–MI–AZOK női létre történő alkalmazása és az „integrált nőiség térképe” ennek a modellnek a női lét szempontjából történő továbbgondolása.

Irodalom:

Wilber, K. (2000). A Theory of Everything: An Integral Vision for Business, Politics, Science, and Spirituality. Shambhala.

© Róza Rachel. Minden jog fenntartva.

A szöveg és annak részletei a szerző előzetes írásbeli engedélye nélkül nem publikálhatók, nem másolhatók, nem vehetők át és más felületen nem használhatók fel. Idézés és hivatkozás kizárólag a szerző nevének és az eredeti forrásnak egyértelmű feltüntetésével engedélyezett.