Az esély pedig NEM a megbocsátást jelentette, sokkal inkább a megértést, az összefüggések feltárását és a rossz irányba vezető ösvények eltorlaszolását.

Kocsis Emma | #azéntörténetem

Ha megcsalnak, ne bocsáss meg és ne felejts el szólni a gyerekeknek

Négy szerettem halt meg a karjaim között. Ezt azért írom le, mert a gyermekeimmel folytatott párbeszédek is azokra a tudatállapotokra emlékeztetnek, melyeket akkor éltem meg. Mert szenvedtem, mint a kutya és fájt, piszkosul. A gyász minden mélypontja elkerülhetetlen volt, ahogy a szembesülés is. Épp, mint a halál pillanatában és tovább. Akkor is tudtam, hogy a haldokló nem vágyik másra, csak a teljes, szűretlen, színtiszta igazságra. Már csak ezzel van dolga, hogy békében menjen el. 

Amikor anyám egyszer kórházba került, azt mondta, semmiség, pedig már 14 éves voltam. Megértettem volna, de ő kímélni akart. Megóvni. Nem okozni felesleges aggodalmakat. Azt vallotta ilyen esetekre, ha úgysem segíthet a szerettünk, miért okozzunk neki plusz fájdalmat. Én másképp látom. Megbízhatott volna bennem. El kellett volna mondania, mert ezzel a hallgatással csak azt üzente, nem vagyok elég fontos.

Emiatt és mert az egész gyerekkoromat ködben tapogatozva töltöttem, megszerettem a tényeket. Az igaz szavak lettek a legékesebb kincseim. Tudtam hát, hogy mi a dolgom, még az összeomlás hosszú hónapjaiban is. Majd a nehéz években a teljes gyógyulásig. 

Három iskolás korú gyermekkel szembesültem azzal, hogy a férjem bár nem voltak viszonyai, lelki kapcsolódásai, de többször (sokszor) megcsalt az azt megelőző években. Elárult és megtagadott. Visszaélt a bizalmammal. Mindezt egy fűtött, barátsággal de elsősorban szerelemmel teli házasság keretein belül. Aki azt mondja ez szerelmi házasságban nem történhet meg, annak fogalma sincs semmiről. Akkor eszembe jutott a sok elhallgatás, amiben gyerekkoromban részem volt. Sosem mondták ki a szüleim, ha nem mentek rendben a dolgok, sosem nevezték nevén a problémáikat, a sínylődő együttélésüket, lassú sorvadásukat. Minden szó kimondatlan maradt.

Úgy gondoltam, akkor tudok majd a gyerekek szemébe nézni, ha elmondhatom később, adtam egy esélyt, nem futamodtam meg és komolyan gondoltam, hogy jóban és rosszban kitartunk egymás mellett. Az esély pedig NEM a megbocsátást jelentette, sokkal inkább a megértést, az összefüggések feltárását és a rossz irányba vezető ösvények eltorlaszolását. Nem helyezkedtem áldozati szerepbe, nem csináltam főbűnöst a másikból, nem kértem vezeklést. Fel kellett fognom, hogy akármi is ez, de VELÜNK történt, nem csak velem. És ahogy velünk, úgy a gyerekeinkkel is. 

Mindenre válaszoltam nekik. A lehető legkiforrottabb meggyőződéssel, hűen önmagamhoz. Nem a részletekben vájkálva, nem bántva őket az apjuk gyalázásával és nem felnőttként beszélve velük. Főleg nem érzelmi támaszt keresve. Mégis tájékoztatva őket arról, hol tartunk. Valamit értettek abból, mi az a hűtlenség, tudták, hogy fáj és hogy nem csak nekem. Eltitkolni ezt már semmilyen módon nem lehetett, mire is mentem volna vele. Elmondtam, hogy kétségbe vagyok esve, hogy fogalmam sincs arról, mi lesz, hogy mindketten nyílt sebek vagyunk, de megpróbáljuk. A közös utat választottuk, mert a tévedésünk is közös. Az életünk is közös és ebben ők is ott vannak. Fontosak. Megbízom bennük. Azt is elmondtam, hogy tudom, érzem, milyen nehéz ez nekik is, de most legyenek türelmesek. Mi pedig egymásba kapaszkodtunk.

Így történt. Az esély végül nemesedni kezdett, megszülettek a válaszok a saját felelősségeinkre és eljött a idő, amikor egyre kevesebbszer került terítékre a kétség, amikor kiürült minden szó és meglazult a fájdalom tarthatatlan szorítása. Magas árat fizettem, alapvető értékek csúsztak ki a kezeim közül, nem tudtam mindent egyszerre fogni. 

Nem fontos mennyi ideig tartott. Sokáig. Majd mikor elmúlt, újra és újra visszaköszönt. Én pedig ránéztem, mint gyerekként a törött lábamra, fáj-e még, gyógyul-e. Olyan is volt, hogy rá sem tudtam állni, majd végül mégis azon kaptam magam, hogy felejtek. 

Az igazságról lassan leválnak az érzelmi tapadások.
A tények pedig maradnak és ezeket nem kell megbocsátanom. 

Ez a jó a nem-megbocsátásban. Mert én úgy érzem az ilyesmit nem kell megbocsátani. Csak túlélni, végigcsinálni, megérteni - minden nap újra döntést hozva, először, hogy élni akarok, majd, hogy őt választom. Ez a felejtés ára, a teljes élet ajándéka magunknak. Amikor ránézel a sérülésre, és már nincs ott a seb, majd később már nem fáj, végül pedig a fájdalom emléke is elhalványul. Én úgy mondom, elváltam, majd újra ugyanazt a férjet választottam. Akit továbbra is szeretek. Az gyógyított meg, aki bántott, együtt merültünk le és egymásnak dobtuk a mentőövet. Így tudott újra kivirágozni a szerelmünk egy egészen más szinten és így neveltük fel a gyermekeinket. 

Nem miattuk tettük, ez is egy igazság - de utólag örülök, hogy nem veszítették el a világba vetett bizalmukat és azt látták: a nagy bajokra is van megoldás. Mindketten (nagyon) kellettünk hozzá. 

Azóta többször mentünk közös nyaralásra. Sokszor néztem őket, bámultam ahogy játszanak és örültem, hogy így alakult. Tudom, hogy akik nem voltak ilyen helyzetben, vagy másmilyenben voltak, könnyen hoznak azonnali ítéletet. 

A nők hangja itt egységesen üvölti: “elég!” 

Én abban hiszek, hogy csak megalkudni nem szabad. Igent mondani olyanra, amit bent tagadsz. Ekkora szakadékba zuhanva viszont leszakadnak a hamis érzések, semmid nem marad, csak a csupasz valód. Mára megszerettem az életem történetét. Választottam, ragaszkodás nélkül, a folytatást. Győztek az igaz szavak, ahogy én győztem az igazság felett, mert nem féltem szembenézni vele. Kíméletlen, minden-mindegy indulattal szaladtam neki és a tabuk, mint ingatag tekefigurák, végleg kifeküdtek az újra megtalált igazságom előtt.

Erről a témáról Más hangon

Transzgenerációs örökségünk

A transzgenerációs hatások témakörében jelentős kutatási eredmények bizonyítják, hogy az életünkre nem csak azok az események hatnak, melyeket személyesen megéltünk, hanem szüleink, nagyszüleink által megélt – főleg traumatikus események is.

Gottmann 4 lovasa

A több, mint egy évig tartó bezártság és az ezzel együtt járó stressz, szorongás, bizonytalanság, feszültség rányomta a bélyegét a párkapcsolatainkra is. Több a konfliktus és az ebből fakadó vita, amelyet ha hagyunk elfajulni, az akár végzetes is lehet a kapcsolatunk jövőjét illetően. Ugyanis nem mindegy, hogy milyen kommunikációs stílusban vitatkozunk.

További inspiráló történetek

Hiszed, hinni akarod, hogy te vagy számára az ideális, minden szempontból.

Danyi Zsuzsanna | #azéntörténetem

Kapcsolat

  • MÁS HANGON Tanácsadó és Pszichoterápiás Központ
    1126 Budapest, Böszörményi út 34/A, 1. lh. Fsz. 1.

  • nok@mashangon.hu


© Róza Ráchel 2021. Minden jog fenntartva.