Amikor nincs lejjebb, bent ragadnak a szavak.

Klári, 48 éves | #azéntörténetem

Kerítésre kapaszkodott rózsa

Ez jóval távolabb van a szomorúságtól, a kétségbeeséstől, túl van mások hibáztatásán, a haragon, az önvádon és túl van… túl van a semmin is. Megfogalmazhatatlan. A megsemmisülés érzése azokban a pillanatokban pozitív előjelet kap. Megrészegülve sétálnál bele, de a megsemmisülés elérhetetlen, mert a test még életben van, lüktet, dobog, jelez, izzad, szédül és bűzlik: a félelemtől.

“A szemetet meg vidd ki a picsába!” – nyomta a mellkasomhoz a zsákot, egy taszítással kilökött a lépcsőházba és rámvágta az ajtót. Sötét volt. Semmim sem maradt, pár nyomorult másodpercen kívül, amíg eljátszottam a gondolattal, hogy elmegyek... hogy kifutok a hóba így pizsamában, ahogy vagyok és hagyom magam megfagyni. 

Levittem a szemetet. Tudtam, hogy vissza kell mennem. A gyerekeim fent voltak a lakásban, a lépcső teteje meg pár lépésnyire. Minden lépés egy újabb vallomásnak tűnt, hogy egy olyan életben tartom őket, ahonnan nincs kiszállás. Ennek a fájdalmát akkor nem tudtam befogadni, az már túl sok lett volna. Nem bírtam el. Azt is tudtam, mi lesz, ha belépek azon az ajtón. Nem voltam több, mint egy kifeszített céltábla. Lélektelen, eszköztelen, előre megírt szereppel a szokásos forgatókönyv szerint: lökdösés, néhány pofon, amit siettetek, hogy túl legyünk rajta – én és a gyerekek, akik bentről hallgatják – majd éjjel egy újabb durva félmondat, amikor felsír a kicsi, aztán a hajnalban becsapódó ajtó. 

Minden ilyen éjszaka után “megjavult” a családi életünk. Egy hétig királynő lehettem. Két pofonért cserébe szégyenteljesen és éretlenül simultam bele a hamis boldogság illuziójába. Jóllehet, a magyarázatok súlytalanná váltak, a végén már nem is észleltem szinte semmit, csak a szorítás-engedés váltakozását. Azokban az időkben mindig rózsát hozott.

Mert a férjem megbánta. Nagyon sajnálta és olyankor a gyerekekkel is kedves volt. Átölelt, simogatott, kényeztetett. Amíg hinni tudtam neki, ezek voltak a legszebb hetek, amikor azt hittem a bántás a botlás, az ép családunk meg a valóság. Senki nem nézett így rám korábban, csak ő, csak rám. Erősnek láttam, védelmezőnek, a kifogásai engem is törhetetlenné tettek. Felemelt magához, így éreztem akkor és teljes biztonsággal egyesültem vele. Talajt vesztettem, még azt sem vettem észre, ahogy szép apránként elveszítem a lakásomat, a bankszámlámat, a munkámat, a családomat és a barátaimat is. Csak ő létezett. Kezdetben, ha bántott, csak még jobb volt utána, szinte vártam, mert az erőszak volt az egyetlen út abba az irányba, amikor minden jó és hinni akartam, hogy így marad.

Nem beszéltem róla, tudtam, hogy senki nem értené meg. Mindenki azt mondta volna rossz anya vagyok és rossz ember. Ő “védett meg” a külvilágtól is. 

A csendesebb időszakok bizonytalanságában még jobban elfáradtam, az agyam teljes tompasága szellemmé változtatott. Beleszürkültem a napok monoton tennivalóiba, még az is megfordult a fejemben, hogy jobb volt, amikor bántott. Amikor meg akartam fagyni, aztán feloldódtam az ölelésekben. Akkor legalább éreztem, hogy élek, hol kitaszítva, hol újra befogadva a paradicsomba. Mert a szavak sokkal jobban fájtak, olyan felületté váltam, amire minden mocskot rá lehetett önteni. Ez nem volt folyamatos, inkább apró, végig nem játszott játszmák kezdődtek, kurta megjegyzések a külsőmre, az értéktelenségemre, aztán folytatódott minden tovább abban az elgyötört nyugalomban, szinte észre sem vettem, mi történik velem.

Nem szúrt és nem illatozott az életem. Csak kókadt a cserépben, mint a benti virág. A mezőn elpusztult volna - legalábbis akkor azt hittem. A vágyaimban pedig rózsa voltam. Kerítésre csavarodott, szúrós növény, kint is bent is a kapun túl is, de csak egy kósza gondolat erejéig, mozdulatlanul.  

Az emberek csodáltak minket, milyen szépen élünk. Sok ideig próbáltam jobban szeretni, egyszerre felejteni és emlékezni. Szégyelltem, hogy még mindig itt vagyok hogy úgy érzem, aki bántott, jobban hozzám tartozott, ezt senki sem érthette meg. Én sem értettem. 

Az egykori meghurcolt, megrángatott és a végletekig édesgetett feleség nem volt képes felébredni, a későbbi önmagam annál inkább. A hideg házban, amikor már jó ideje nem csattant el több pofon, feleszméltem és megkérdeztem: “mégis miféle ember tesz ilyet?” 

Nem vártam tovább, sem a rózsát, sem a cserepes virágot. Jó adag szenvedés és nélkülözés árán sikerült kilépnem ebből a házasságból. Évek óta mögöttem van ez a történet, a részletek mégis homályosak, ahogy haladok lassan a napok múlásával a jövőm felé. Az a legrosszabb, hogy nem is emlékszem arra, ki voltam akkor, mintha a lelkem egy távoli helyre költözött volna. Elképzelhetetlennek tartom egy másik férfi érintését, jelenlétét, először magamat kell felépítenem, mert néha nem tudom ki vagyok, amikor nem dolgozom, vagy nem anyaként működöm. 

Nemrég rendeztem be a dolgozószobámat az egyetlen közeli barátnőm tanácsára. Ha ránézek a tárgyaimra, tudom, hogy mégis létezem, egyedül, a múltam nélkül is, ami nem ereszt, amíg meg nem értem magam.

Erről a témáról Más hangon

A „nem-ártás” nehézsége

Női közösségünk egyik állandóan visszatérő témája szóbeli és írásbeli beszélgetéseink alkalmával, hogy hogyan lehetnénk saját magunk „legjobb útitársa, igaz barátnője”, hogyan tudnánk a folyamatos önbántás ördögi köréből valahogy kiszabadulni?

Láthatatlan erőszak

avagy bántalmazás a kapcsolatokban, amit még nem tekintünk annak

Miért olyan magától értetődő a gyermekkori bántalmazás?

A gyermekbántalmazás még ma is tabunak számít. Ebben mindannyian érintettek vagyunk: anyák és apák, akiknek joguk és kötelességük a gyermekeik nevelése. Ezek a gyermekek felnőtt korukban maguk is gyermeket fognak nevelni.

További inspiráló történetek

Elhittem, hogy mindenki undorító, dagadt disznó, aki harmincnégyesnél nagyobb ruhát hord.

Nagy Kriszta | #azéntörténetem

Kapcsolat

  • MÁS HANGON Tanácsadó és Pszichoterápiás Központ
    1126 Budapest, Böszörményi út 34/A, 1. lh. Fsz. 1.

  • nok@mashangon.hu


© Róza Ráchel 2021. Minden jog fenntartva.